....avagy minden, ami az égből jön.

Mi minden jön onnan fentről, az égből vagy azon is túlról? Összehúzott vagy éppen tágranyílt szemekkel bámulunk fölfelé, már ősidőktől fogva. 
Csodásan félelmetes, méretre igazító (8.zsoltár) a látvány. 
Naprendszer, kvazárok, csillagok, fekete lyukak, ki tudja, még mi minden vesz körül bennünket.

Emlékszünk még a többiekre, ahogyan nem is oly rég még együtt énekeltük a „mennyből az angyal"-t? Én igen...de vajon milyen angyalra gondoltak? Az égből jönnek (persze tudom, hogy messzebbről), mégis milyen sokfélék... Ott van például Wenders filmjének angyala („Berlin felett az ég"), vagy gondoljunk csak az amerikai remake-re, az Angyalok városára. A közelmúltban - 2010 -  pedig megjelentek azok a furcsa, kevéssé szimpatikus egyedeik a „Légió" c. filmből ... és persze itt van a „nagyvárosi angyal" is, akiről Ákos énekel. Gentile Signore Tiziano, gondolt Ön így az angyalokra, amikor a L'Assunta-t festette? Mennyire másnak képzeljük el őket, nem olyannak, mint azok, akik ezt mondták: ne féljetek, nagy örömhírt mondok nektek, dicsőség Istennek, békesség az embernek! Egy tudós teológus azt írta könyve címeként: Isten angyalainak nincsen szárnyuk. Bárha lehetnénk mi is efféle különleges örömhírt mondó igazi égi követek!

Mi minden jön onnan felülről, az égből vagy azon is túlról?

Kikerülhetetlen a látványorgiaként aposztrofált Avatar, amelynek főszereplője „jakesully": death from above"-ként jellemezte magát egyszer. Ha már itt tartunk, eszembe jut, mennyire szörnyülködve láttuk az iraki háború intelligens bombáit és távirányítós rakétáit. Ugyanígy elkeserítő, hogy a bensőnket marcangoló félelmek öltenek testet az idegenekről szóló filmekben, akik onnan felülről/kívülről jönnek. A H.G. Wells írásából készült hangjáték (Világok harca) valódi pánikot okozott Amerikában, annyira valódinak, sőt élő közvetítésnek hitték az egészet! Az X-akták idegenjei sosem voltak megnyerőek, hát még néhány ügynök... mennyivel szimpatikusabb a „Derült égből fasírt" című film, ugye?

Mi minden jön onnan felülről, az égből, vagy azon is túlról?

Az összes női nevű hurrikán, savas eső, legkülönfélébb sugárzások (uva, uvb,uvc) és az a megdöbbentő, áhítatra késztető csoda, amit sarki fénynek hívunk. Éltető eső és absztrakt formájú hópelyhek. Kincses tövű szivárvány, bámulni való naplemente. Eszembe jut egy másik csoda is, amiről így hallottam: „you're a godsend, a blessing from above" éneklik feleségeiknek a DC Talk tagjai.

Felülről lefele, kívülről befelé haladva jutunk most odáig, hogy elmerengjünk a fejünkre visszapottyant imádságokról is. Alulról induló kezdeményezésnek is mondhatnánk ezeket, de felülről hullanak vissza időnként ránk, mert Ő jobban szeret, mintsem hogy realitássá tenné némely kérésünket. Csak a felülről érkezett Lélek tud segíteni, hogy ezeket a titkokat megfejthessük. Milyen nehéz is titokfejtőnek lenni, még nehezebb titoktisztelőnek lenni! Belülről kifelé haladva, ha újra felnézünk, magunkat a „csillagok alatt..." találjuk. Gyönyörködhetünk szárnyaló szívvel, de néha olybá tűnik, mintha nem is lenne olyan egyszerű „Hinni az üres ég alatt" (Heinz Zahrnt). Frappáns és kissé gunyoros a mondat: „az égbolt üres, ezt tudja minden vak..." Milyen sokunk számára üres (vagy annak tűnik) az ég, ahogy a szívünk is.

Mihez kezdjünk ezzel a sokféleséggel, ami onnan felülről jön? Mihez kezdjünk az angyali üzenettel: a félelem-nélküliséggel? Mihez kezdjünk a teremtett világ csodáival: az áhítat lehetőségével? Mihez kezdjünk azzal a rengeteg jelzéssel, amely mind egyfelé vezet?

Esetleg elindulhatunk megkeresni azt, Akinek mindez köszönhető. Éppenséggel válaszolhatunk is a „mit álltok itt az ég felé nézve" kérdésre...

Közben mintha valaki azt súgná nekem: „...minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről, a világosság Atyjától száll alá..." (Jak.1,17).

Makay László

Nemrég bementem a spájzba, s furcsa, zöldségrothadásra emlékeztető szag ütötte meg az orromat. S valóban, három, feketére érett s már levet eresztő banánt találtam a piaci kosarunkban. Pár nappal azelőtt vásároltam őket a csarnokban, aztán rajtuk maradt más zöldség, ott felejtődtek. Megfeketedtek, megrohadtak. Vettem egy zacskót, óvatosan ujjaim közé csippentettem és belecsúsztattam a finomnak termett gyümölcsöket, s belevágtam a kukába. Az a jóleső érzés töltött el, ami mindig, amikor megszabadulunk valamitől, ami nem való a lakásba, tehát a szeméttől. Aztán ez a mozdulat késztetett gondolkodásra. A kidobás mozdulata. Mert ahogyan írtam is, a rothadt banánokkal teli zacskót nem kidobtam, hanem belevágtam a szemetesbe. Végül is a banánokra haragudtam, magam helyett. Magamat azért mégsem dobhattam a kukába (nem is fértem volna bele).

De komolyan, miért is e harag?

Mert magamban elértem a jólétnek azt a fokát, amikor valaki banánt dob ki. Kidobja a banánt. A banánt is kidobja. Még a banánt is kidobja. Ez mégiscsak színvonal! Hja, banánt kidobni! Más körülmények között természetes, hogy valaki kidob olyan dolgot, zöldséget, gyümölcsöt, amelyet elfelejtett megenni, rothadásnak indult, nem figyelt rá eléggé stb. De banánt kidobni? Banánt! Érted? A banán, az más. Hát hova jutott a világ? Hát hova jutottam én? Banánt kidobni! Banánt?! Mi, hogy Afrikában ezzel etetik az állatokat? Hogy takarmány? Ugyan! A majmok is ezt eszik? Ááá, nem értesz semmit.

Banán. Banán.

Gyermekkorom szimbolikus gyümölcse a narancs mellett. Tudtam, hogy van ilyen jópofa gyümölcs, képeken láttam már, sőt néha karácsony előtt jött néhány karton a falunkba a boltba, ahol aztán el lehetett tetetni egy kilót. Egy kilót. Milyen élvezet volt kézbe venni egy darabot, nem egyből megenni, hanem rácsodálkozni a színére, a formájára, a lényére. Kicsit tartani a kézben. Aztán szép lassan letörni a tetejét, s egyenként lehúzni a héjat minden oldalon, kicsit úgy is tartani (mint a régi képeken a majmok), majd beleharapni és élvezni az ízét, ahogyan a puha gyümölcs szétolvad a szánkban vegyülve a különlegesség, szokatlanság, a ritkaság különös zamatjával. Nem ám két harapásból megenni! Lassan törögetni belőle, hogy minél tovább tartson. Majd ha elmúlt a varázs, kitolni az érzést és a héj belső részét két első foggal lehúzni, hogy semmi se vesszen kárba (hogy nem ettem meg a héját?). A narancsnak pedig elképesztő narancsíze volt, és most biztosan senki nem hiszi el: volt leve, dús leve. A héját, miután ráspricceltünk a karunkra és beledörgöltük a bőrünkbe az illatos nedűt, a radiátorra tettük, míg hetek múlva összetöpörödve, sötétbarnán, fonnyadtan le nem estek a fűtőtest lemezei közé. Úgy dobtuk ki, hogy még egyszer beleszagoltunk. Semmi ne vesszen kárba.

A déligyümölcsök, ezen belül a banán szimbólum lett. Talán a szabadságé.

Amikor szüleimmel háromévenként nyugatra utaztunk, az első állomás mindig Bécs volt. Megálltunk a belvárosban, kiszálltunk az autóból, vettünk egy kiló banánt, majd visszaültünk az autóba (Trabant) és ott helyben megettük. Ezt mindig eljátszottuk. Kész gasztronómiai liturgia volt. A szabadság egy foka, az örökkévalóság egy feledhetetlen perce volt a banánevés ideje.

Ennyi a történet.

Nem bús visszaemlékezés a szocializmus lightos éveire, nem szegény gyerekek elfojtott vágyainak tárgyi megjelenése, végképp nem nosztalgia. Generációs élmény. Megváltozhat a finom gyümölcs státusa? A banán, az szent, a banánt kapni sem lehet, nemhogy kidobni, és még a héja is ehető! Ez nem más, mint a belénk rögzült szemlélet, törvény és szabály változhatóságának dilemmája. Túl jól élünk? Jól élek? Végül tehát: kidobható-e a banán?

Mi van, ha megváltozik a világ?
Változom-e vele?
A magamban hordozott dolgok mennyire alakulnak át?
Kidobható-e minden lelkiismeret-furdalás nélkül a banán?
Lesz-e olyan állapot egyszer?
És jó lesz-e?
Levetheti-e az ember a megszokott ruhát?
S fölöltheti-e az újat?

Bölcsföldi András

Sajnálom az év első hónapját. Ha a hónapok testvérek lennének, ő biztos csak mostoha lenne. Szegény január... Hideg, sötét, hosszú, nincs ünnepnapja, vagyis hát van egy, az első, de az nem az övé, december lóg oda még egy kicsit. Morzsákat kap az ünneplésből. A színes, harsány, nyüzsgő  december után ott a sovány, savanyú, szürke január. A mániás szakasz után a depressziós. 
A bálterem után a városszéli presszó. Milyen igazságtalan ez pedig, hisz' mindkét hónap 31 napos, sötét és hideg, csak hát a Mikulás, az advent, a karácsony, a szilveszter, a fahéjillat, a csengőszó... Szegény január, tényleg sajnálom.

Az év első hónapjánál csak magunkat, a januárba érkező újévi embert sajnálom jobban. Hamar elmúlik a pezsgőpukkanás mindent megváltoztató pillanata, az újévi himnuszos koccintás visszhangja. Maradnak a romok, az ünnepek romjai, ami alól elő kell bányásznunk a hétköznapokat. Elő kell keresnünk saját magunkat. 
Elindul az év. Visszatér az átlag.

Mit tegyünk hát? Fogadjuk el ezt? Nincs mit tenni, a januári ember olyan, hogy jóllakottan kikerül a pusztába? Változtassunk hát, mert lehet! Hívok mindenkit a január-reformációra, szigorúan a saját érdekünkben! Vegyük kezünkbe januári sorsunkat:.

1. Béküljünk ki az új évvel, azzal, hogy véget értek az ünnepek. Tudom, közhely, hogy ez az élet rendje, de tényleg így van. Az ünnep kiemelkedik az évből, de ez még nem jelenti azt, hogy ami utána jön, rossz. Január induljon tiszta lappal, ne nézzünk úgy a naptár elejére, mint a nem szívesen látott vendégre!

2. Pihenjünk, méghozzá aktívan. Meg fogunk lepődni, valójában több szabadidőnk van, mint decemberben. Nincs az a sok készülődés, az ünnep-sokk és sokaság. Nem kell leereszteni! A lassabb tempó még jól is jöhet, megragadhatjuk és a hétköznapokba való visszarendeződésbe  beleszerkeszthetjük a jól eltöltött szabadidőt is.

3. Vissza is kell tekintenünk. A decembert is értékelni kell, rendszerezni. Sokszor több minden történik, mint máskor három hónapban. A január megadja a lehetőséget, hogy visszanézzünk. Hogy „megadjuk a módját", bepótoljuk, ami elmaradt. A köszönetet például. Hogy gondolt rám a másik. Mert a fa körül rohangálva, az ünnepi vacsora idilljének erőfeszítéseiben ez nem mindig úgy sikerül, ahogy kellene, ahogy megérdemlik körülöttünk. Januárban bocsánatot is kérhetünk a decemberi stresszért, a hangos szóért, az ünnepi bántásért. Esetleg kérjük el lelkészünktől a karácsonyi prédikációját, és egy sötét és unalmas (csendes és nyugodt) januári este olvassuk el még egyszer. Lehet, többre jutunk, mint a karácsonyi templomtömegben szorongva, előre számolva a becsült úrvacsora/ember sebességet, tudva, hogy már megint késni fogunk, és még otthon is hagytuk a mama ajándékát... Januárban ez nincs, használjuk is ki!

4. Számoljunk le a mítoszokkal! Mondjunk le az újévi fogadalmakról. Úgysem megy, nem vettük még észre? (Itt ragadom meg az alkalmat, hogy gratuláljak annak, akinek esetleg sikerült. Kérnék egy kommentet, különben maradok kétkedő!) A hirtelen felindulásból vagy előre megfontolt szándékkal történő radikális életmódváltozás nem naptárfüggő. Megy az akkor, amikor megvan az ideje, amikor megérik a dolog, de a szilveszteri indulatban, ugyan már! Van, aki minden új év kezdetén megfogadja, hogy nincs több dohányzás, de aztán bennszorul a dolog a fennkölt elhatározásban. Máskor meg történik valami, és minden másképp megy tovább, megteszi egyszer és mindenkorra. Január 1. csak egy dátum. Nem úgy van az, hogy az új év új embert hoz magával. Húzunk egy határt, igaz. És? Mennyiben más a decemberi ember a januárinál? A változásaink folyamatokban jelentkeznek, én nem határidőnaplónkat követik...

5. Töltsük meg tartalommal a januárt! Az, hogy üres, még jól jöhet, találjuk ki ezt a hónapot, idomítsuk magunkhoz. Formáljuk a magunk képére, jobban lehet, mint bármelyik másik hónapot.

A január olyan, mint egy vámszedő, akihez megérkezünk ünnepeinkből megrakodva, aztán leszámoljuk a megfelelő adót. Neki, a keserű vámszedőnek, aki magányos, akit senki sem szeret. Nem kell ennek így lennie, ezt nekünk tudnunk kell, történt már valami hasonló. Ez a vámszedő otthagyhatja az asztalát, és evangélium forrása lehet. Legyen január a tizenkét hónap Mátéja! Nekünk is jobb lesz az úgy!

Bella Péter

Lényünk egy része biztos, hogy nem szeret úton lenni. 
Minden emberben van egy olyan rész (kisebb-nagyobb), amely biztos pontra, megnyugvásra, megérkezésre, beérkezésre vágyik. Hiszen az úton lét fárasztó, tele bizonytalansággal, befejezetlenséggel, előre nem látható fordulatokkal, veszélyekkel. 
A vallásosság kapóra jöhet ebből a szempontból, a kereszténység is, sajnos. 
Kiválóan lehet arra használni, hogy feladjuk az úton lét küzdelmeit és a beérkezettség illúziójába ringassuk magunkat. Szélsőséges esetben akár az is megtörténhet, hogy valaki úgymond megtér fiatalként, és ezzel le is cövekel. 
Úgy marad. Végleg. Olyan lesz, mint egy beszáradt nyolcvanéves. A keresztény közösségtől kap egy viszonylag szilárd csoportidentitást (ha megfelelően idomul a közösségi elvárásokhoz és megfelelően elhatárolja magát azoktól, akik nem tartoznak a csoporthoz). A Biblia, vagy az abból desztillált dogmarendszer válasszal szolgál minden kérdésére. Sőt, nagy magabiztossággal fogja megválaszolni mások kérdéseit is, minden problémára lesz receptje. 
Nem telik bele sok idő, és a körülötte élők előre fogják tudni minden válaszát. Kiszámítható és unalmas lesz. Bezárul. Mivel minden kérdését megválaszolták, köszöni szépen, több kérdése nincs.

Szélsőséges esetben céljai, tervei is semmivé lesznek nagy megérkezettségében. Hallottam ilyen történetet: Gézával, a megtért filozófussal találkozott egy barátja, épp jött ki a moziból, ahol ikszedik alkalommal nézte végig a Batman című filmet. - Hát el kell valahogy ütni az időt, amíg visszajön az Úr Jézus - vonta meg a vállát a másik kérdő tekintete láttán. A mozdulatlanság, az unalom, a halál levegője csap meg. Ahogy a Hobo Blues Band is énekli: „Az úton lét élet. Megérkezni: halál."

No de hát nem megérkezés a megtérés? Nem megérkezés, visszatérés az atyai házba? „Nyughatatlan a mi szívünk, amíg tebenned meg nem nyugszik" - vajon nincs igaza Ágostonnak? A szív megnyugszik, megérkezik, a kínzó kérdések elsimulnak, üdvösségkérdés rendezve. „Vak voltam, de íme, látok": ha így van, ha immár tudom a választ az élet nagy dolgaira, akkor minek tovább kérdezősködni, gyötrődni, kutakodni? Sokan nem is teszik. Egy régi ifis haverom kijelentette, hogy ha például egy költő megtér, akkor attól fogva már csak keresztény énekszövegeket fog írni.

A baj az, hogy a valóságnak mindig több oldala van, de legalább kettő. Két ellentétes oldala, és bizony elég fárasztó mindkettőt figyelembe venni. Sokan nem képesek vagy nem akarják ezt megtenni. Pedig másképp nem megy. A megtérés tapasztalatában mindenképp fontos és hiteles elem a megérkezés. Én például katolikus hittanosként protestáns környezetben tértem meg. Már kiskoromban elég hamar beépült az egyéniségembe az a bizonyos „belső hajcsár", a teljesítményhajszoló, szigorú felettes én, aki az én hittanórai vallásosságomat jócselekedet- hajszolássá torzította. Komolyan azt gondoltam, megfelelő mennyiségű jócselekedetet kell ledarálnom ahhoz, hogy a mennybe jussak (hogy mennyit is pontosan, az érdekes kérdés...) Így az evangélium nekem valódi megérkezés volt: megérkezés az Atya ölelő karjai közé, aki ingyen kegyelemből eltörölte bűneimet, aki feltétel nélkül szeret. Hátradőlhetek és nem kell többé erőlködnöm, akkor is megbocsát, akkor is szeret. Nem rajtam múlik. Mi ez, ha nem „megérkezés"? Ez az alapja mindennek. Különös mód, amikor így „megérkeztünk", akkor indulhatunk igazán útnak. Az élet kalandja ekkor kezdődik.

Krisztus ugye azt mondta, hogy ő az „út, az igazság és az élet". Isten, a megtestesült Isten maga az élet. Túláradó öröm, dinamika, sugárzó fény, szeretet, energia, önátadás. Ebbe az életbe kapcsolódik be az, aki „őbenne van". Megérkezés, mindentudás, unalom? Nem, inkább az ő megismerésének életen és örök életen át tartó kalandja. Az élet egyszersmind út és igazság, az igazság egyszersmind út és élet, és az élet egyszersmind igazság és út. Úton lenni Isten felé = élni. Elmélyülni és előrejutni az ő megismerésében. Vagyis az igazság nem statikus állítások halmaza, nem dogmák rendszere, hanem egy élő személy - és közben persze önmagam - mind mélyebb megismerése, ahogy haladok az úton. De az út is ő.

Az út természete szerint mindig valami újat hoz. Ha Krisztusban vagyok, és az ő megismerésének útját járom, nyitott leszek a meglepetésekre. Nem akarok minden kérdést lezárni. Átélem, hogy vak vagyok, hogy nem tudok semmit. „A tudás mintát szab, s ezzel hamisít - írja T. S. Eliot -, Mert a minta minden pillanatban új, S minden pillanat új s megrendítő."
Ez persze fárasztó is, veszélyes is, kiszámíthatatlan is. De ez az élet. Az igazi. És én azt hiszem, a bűn az, ami visszaránt a nem élésbe, a lekvárságba, az enerváltságba, a mozdulatlan hidegbe, a halálba. Mint amikor Dsida Jenő versében panaszkodik tavasszal a tó, hogy milyen jó volt télen, befagyva. „Be jó is volt, míg jég födött" - énekli a tó -, „nagy hallgatás volt mindenütt." Hiszen akkor „nem bántott semmi bántalom, nem ártott semmi ártalom". Most bezzeg: „minden zavar és fölkavar, és minden csupa zűrzavar".  És átéli a tó a napfény örömét, és elszenvedi a belehajított követ.

A bűn talán az, hogy nem akarunk eléggé és igazán élni.

Tóth Sára

Mint tudjuk, a Szentlélek egyik munkája az ihletés. Ez utóbbinak pedig számos formája lehet. Az ihlet hatására születhet műalkotás, írás, vers. Ihletre azonban az élet számos területén szükség van. Így van ez a gazdaságban és az üzleti életben is. Hogyan születhetnének különben a nagy ötletek, a nagy találmányok, a semmiből felépülő üzleti birodalmak? Azt, hogy ez az ihlet valóban ihlet-e, azaz valóban isteni sugallat hatására jön-e létre, sajnos sokszor vitathatnánk.

Vajon milyen indíttatásra vágott bele - az egyébként ír protestáns gyökerekkel rendelkező - William Henry Gates és barátja, Paul Allen a '70-es évek elején kis garázsvállalkozásuk működtetésébe, amelyből mára a világ egyik legnagyobb cége, a Microsoft nőtt ki? Vajon miféle ihletettség húzódik meg a világ legismertebb cég- és márkanevei mögött, mint amilyen a Coca-Cola, az IBM, a Nokia, vagy a McDonald's? Hogyan, kiben és milyen ihlet hatására fogalmazódott meg ezen termékek, márkák ötlete?

Az ihlethajszolás és az ötletgyártás a mai napig kiemelt fontossággal bír az üzleti világban. Sőt, szerepe fokozatosan nő, hiszen az árukkal és szolgáltatásokkal túltelített fogyasztói társadalmunkban egyre jobb és egyedibb ötletek szükségesek ahhoz, hogy felhívják magukra a figyelmet.

Teljesen új szolgáltatások bevezetése terén ma talán az internet kínálja a legnagyobb lehetőségeket. Gondoljunk csak például az olyan közösségi oldalakra, mint az iWiW vagy a Facebook. A világ jelenleg legnépszerűbb közösségi oldalának számító Facebook-ot 2004-ben alapította a Harvard egyetem egy diákja. A 25 éves Mark Zuckerberg mára a világ legifjabb milliomosa, vagyona 1,5 milliárd dollárra rúg. 2010 márciusában pedig a Facebook lett a világ leglátogatottabb oldala, maga mögé utasítva a 3 éve vezető pozíciót betöltő Google-t.

A Facebook magyar megfelelője az iWiW, bár hazai szinten ugyan, de szintén hasonló karriert futott be. Az oldal 2002-ben indult útjára, 2006 óta pedig ez a leglátogatottabb magyar weboldal. Fejlesztője, Várady Zsolt „e-Magyarország díjat" kapott munkájáért. 2006 áprilisában az akkor már 640 000 regisztrált taggal rendelkező iWiW-et közel egymilliárd forintért vásárolta fel a Magyar Telekom. A felhasználók száma 2008 decemberében átlépte a 4 milliót.

Vajon a fent említett ötletek egyedüli célja a profitszerzés? Van mögöttük bármiféle isteni sugallat? Megjelenik bennük valahol is a Szentlélek munkája?

Kezdjük a sort a legelőször említett Bill Gates-szel, aki jelenleg épp a világ második leggazdagabb embere. A világunk felborult értékrendjét jól tükrözi, hogy míg emberek milliói tudnának mesélni Bill Gates házáról és úszómedencéjéről, addig talán feleannyian sem tudnak arról, hogy létezik egy Bill és Melinda Gates Alapítány, amelyet az üzletember feleségével közösen működtet. Gates már pályája elején elhatározta, hogy vagyona nagy részét jótékonyságra fogja fordítani, de akkor még nem tudta, hogyan és milyen formában. A végső indíttatást édesanyja 1994-ben bekövetkezett halála adta meg számára. Gates még abban az évben létrehozta alapítványát, és azonnal 106 millió dollárral támogatta a rák által okozott fájdalmak enyhítéséért folyó kutatásokat. Az azóta egyre aktívabban működő alapítvány elsődleges célja a szegénység csökkentése, az életszínvonal-különbségek csökkentése, az egészségügy fejlesztése, rákkutatás, malária elleni gyógymódok, AIDS kutatása, gyógyítása, az oktatáshoz való hozzáférés növelése. Gates vagyona nagy részét az alapítványba fekteti, ha összeadnánk az alapítvány eddigi támogatásait, akkor az érték több milliárd dollárra rúgna.

Nos, hogy volt-e isteni sugallat a Windows megalkotása mögött, azt nem tudjuk. De a Bill Gates által létrehozott alapítvány munkájából biztosan látszik, hogy Istennek célja volt ezzel az emberrel. Azok az AIDS-es vagy maláriás gyerekek, akik a milliárdos üzletember jóvoltából jutnak hozzá a legújabb gyógyszerekhez és a legmodernebb kezelésekhez legalábbis biztosan nem kétlik ezt.

Bár vitathatnánk, hogy a Szentlélek munkájának a hatása, vagy inkább a társadalmi elvárás-e az oka, de a mai nagyvállalatok szinte kivétel nélkül folytatnak valamiféle jótékony tevékenységet, ami azt jelenti, hogy bevételük egy részét bizonyos előre meghatározott célokra fordítják. A legtöbbjüknél sajnos a jótékonykodás mindössze annyit jelent, hogy megpróbálják csökkenteni a saját működésük által okozott környezeti károkat. De ez is több a semminél! Van azonban néhány pozitív példa is. A Magyarországon 1994 óta működő Ronald McDonald Gyermeksegély Alapítvány például több évtizeddel ezelőtt jött létre Amerikában. Az alapítvány a súlyos betegségben szenvedő, és ezért hosszú ideig tartó kórházi kezelés alatt álló gyermekek és családjaik számára ingyenesen nyújt otthoni körülményeket, távol az otthonuktól. Hazánkban Budapesten és Miskolcon is működtetapartmanházakat, ahol a bentlakó családok majdnem ugyanúgy élnek, mint odahaza. Bár a kicsik kórházban töltik napjaik egy részét, ám családjuk közelsége hozzájárul ahhoz, hogy könnyebben viseljék a betegség és a kezelések megpróbáltatásait. Az alapítvány működési költségeinek nagy részét a McDonald's Étteremlánc fedezi. Amikor legközelebb épp hamburgert eszegetünk, gondoljunk tehát erre is!

A felsorolás folytatásaként nézzük a Facebook-ot. Bár kétlem, hogy az ifjú Mark Zuckerberg-et bármiféle vallási indíttatás motiválta volna az oldal megteremtésére, és azt is el kell ismernem, hogy maga a Facebook nem kifejezetten vallási jellegű portál. Ha azonban jobban szétnézünk, észrevehetjük, hogy a Facebook számos lehetőséget nyújt a keresztények és az Istent a neten keresők számára. 
A Facebook-on számos egyház, gyülekezet, keresztény közösség tart fent külön csoportot, amelyekhez bárki csatlakozhat. Így értesülhet az adott csoport legfrissebb híreiről, megnézheti fotóikat, esetleg hozzászólhat az adott témákhoz. Az alkalmazások között is több érdekes lehetőséget találunk: tölthetünk ki például bibliai kvízt, vagy akár kérhetünk minden napra egy igét saját oldalunkra. Ha már a Facebook-nál tartunk, szeretettel ajánlom mindenkinek a Közös(s)Ég Magazin csoportját.

Az iWiW-en ezek a lehetőségek szintén adottak - bár kicsit talán kezdetlegesebb formában. A meglévő klubok és csoportok kevésbé aktívak, az alkalmazások köre - legalábbis egyelőre - szűkebb körű. Említést érdemel azonban, hogy nemrégiben az iWiW is elérhetővé tett egy „Bibliaolvasó" nevű alkalmazást, amellyel bárki megoszthatja ismerőseivel kedvenc bibliai igeszakaszait. Ez is egy lépés!

Bár eddig nem esett szó róla, de úgy érzem, hogy ide kívánkozik még egy példa az internet világából. Ezek pedig a különböző videomegosztó portálok, mint például a YouTube vagy a magyar Videa. Ezek szintén nem kifejezetten egyházi vagy vallásos oldalak, a szemfüles kereső azonban könnyedén találhat olyan tartalmat, amelyek elgondolkodtatnak, esetleg döntésre bírnak, vagy épp közelebb visznek Istenhez. Íme, egy-két példa: 

Azt hiszem, a fenti néhány említés és a mindennapjainkat átszövő számos további példa alapján elgondolkodhatunk: vajon jelen van a Szentlélek az üzleti világban? Vajon ott van az a bizonyos isteni sugallat a nagy üzleti ötletek mögött? Elképzelhető, hogy azon dolgok mögött is ott lapul Isten tökéletes terve, amelyekről mi elsőre nem is gondoljuk?

Jéger-Pete Renáta

Októberben a Sólámpa klub keretei között William P. Young A viskó című regényéről beszélgettünk teológushallgatókkal. 
A 2007-ben megjelent könyv (magyar fordítás: 2009) meglepően nagy port kavart, a New York Times bestsellere lett és a magyar bestsellerlistákon is jó ideig szerepelt.

Többek között arról beszélgettünk, vajon mi okozta ezt a nagy sikert, milyen igényeket elégít ki a A viskó vallásos és nem vallásos emberekben egyaránt? 
Annál is inkább, mert bár sok jót elmondhatunk róla, azt nem, hogy minőségi szépirodalom volna, a magyar fordítás meg aztán végképp elég sok kívánnivalót hagy maga után.

A regény egy fiktív történetet beszél el, de a szerző nyilatkozataiból tudható, hogy valójában saját hittapasztalatát, Istennel való találkozását igyekezett a metaforikus, képzeletbeli történet révén átadni. A főszereplő családapa, Mack súlyos traumákon esett át élete során, kezdve bántalmazó édesapjával el egészen a regényben elbeszélt tragédiáig: ötödik gyermekét, Missyt egy pszichopata sorozatgyilkos elrabolja és brutálisan végez vele. 
William P. Young gyermekkori lelki sérülésekkel, felnőttként pedig káros szenvedélyekkel küzdött. A könyvbéli kislány a gyermekkori ártatlanság elveszítésének metaforája, a történet maga pedig azt a nyilván elmondhatatlan élményt igyekszik mégis szavakba önteni, mely során Young a maga traumáival megküzdve olyan mélyen átélte Isten szeretetét, hogy az valódi gyógyulást és fordulatot hozott számára.

A könyv vonzereje több mindennel magyarázható. Egyrészt korunkban a mindenütt jelenlévő lélektan hatására az emberek - és ez jó! - növekvő mértékben szembesülnek saját traumáikkal, sérüléseikkel. Mind sérültek vagyunk, és sebeink gyakran szakadékként tátonganak köztünk és Isten szeretete között. Így sokakat mélyen megérint a személyes hangulatú beszámoló az Istenhez való visszatalálásról, gyógyulásról.

A mai ember sóvárog a személyesség után. Racionális köntösbe öltöztetett teológiai magyarázatok, dogmatikai igazságok nem biztos, hogy ki tudják mozdítani depressziójából. Ez immár kevés: a hitnek az érzelmek, a vágyak és a képzelet régióiba is el kell tudni hatolni. Isten kevésbé ragadható meg tantételekben és sokkal inkább történetekben, metaforákban és szimbólumokban. Természetesen nem gondolja A viskó szerzője, hogy az Atyaisten molett afro-amerikai nő volna! Inkább arról van szó, hogy istenélményét egy anyametaforával tudja megragadni, egy olyan képpel, ami ugyan biblikus  (pl. Ézs 66,13), de valahogy kevésbé szerepel az Istennel kapcsolatos kliséink között.

Irodalmi eszközök segítségével a valóságot új, meglepő oldalairól ismerhetjük meg, és ebben óriási szerepe van a képzeletnek, sokkal nagyobb, mint a racionális logikának (mint ahogy azt sok más szerzővel együtt C. S. Lewis is meggyőzően fejtegette). Nem véletlen, hogy a történetet egy indián mítosz, Multnomah hercegkisasszony legendája keretezi, aki önként feláldozta magát népéért. A képzelet világától nem megriadó és nem elforduló keresztények már az egyház korai időszakától fogva vallották, hogy a krisztustörténet előképei át- meg átjárják („aranyfonálként", olvassuk A Viskóban) az emberi kultúrát, a különböző népek mítoszait és irodalmi alkotásait.

További érdekesség, hogy Mack valójában álmodott vagy kómában feküdt, miközben a viskóban a Szentháromság-Istennél vendégeskedett. A képzelet és az álom szorosan összefügg egymással. Akkor viszont az Istennel való találkozás valamiféle alternatív valóságként, módosult tudatállapotként képzelhető el? Amikor a látomásnak vége és „felébredünk", úgymond, csak egy düledező viskót találunk? A könyvben a viskó (itt halt meg a kislány) sebeink, sérültségeink jelképe, végső soron, azt hiszem, a „megváltatlan" világot jelenti, mindazt, amit nehezen tudunk összeegyeztetni Isten szeretetével, a sok szenvedést és gonoszságot, ami életünket megnyomorítja. 
Ez a megváltatlanság lenne a valóság, míg a szép kis ház, ahol Isten vár, megetet, meggyógyít és megvigasztal, lenne az álom, amelyből fel kell ébredni?

Egyrészt szembesülnünk kell azzal, hogy a világ a hit perspektívája nélkül valóban így néz ki: düledező viskó. 
A hitetlen ember számára a hit csupán álmodozás, tudatállapot-módosítás. A hívő perspektívájából viszont az nem látja megfelelően a valóságot, aki csak a düledező viskót látja. Szerintem ebben az életben sosem dől el végérvényesen ez a kérdés, vagyis nem bizonyítható a hívő álláspont. Ezért kell hozzá hit. A könyvben a hit-perspektíva valóságát az támasztja alá, hogy Mack tényleg megváltozott és megújult emberként élte további életét. Sőt, a szerző még egy jóval erősebb, empirikus linket is belehelyezett, hogy a valóság két szintjét összekösse: Mack a „látomásban" vagy „álomban" vagy „kómában" átéltek hatására elvezette a rendőrséget a holttestekhez, ami aztán a gyilkos megtalálását és felelősségre vonását is lehetővé tette. 
Hogy ez kellett-e, ennek eldöntését az olvasóra bízom.

Tóth Sára

Gyökössy Endre: Isten elfelejtett nyelve, az álom című könyv margójára

Az elmúlt héten egyik este búvár ismerőseimmel beszélgettem. Nemrég véget ért vörös-tengeri utazásukról meséltek nekem, egy olyan embernek, aki mélységet csak könyvekben és filmekben látott. Próbáltam elképzelni azt, amit átéltek. Merülések a part mentén, a „korall-lakótelepek” színes lakói között. Kimenni távolabb, és beleereszkedni a nagy kékségbe, amikor a látóhatáron belül semmi viszonyítási pont sincs, csak a mindent körülvevő azúr színű víztömeg. Búvárkodtak nappal, és lámpákkal a kézben éjszaka is, nyugodt körülmények közt és áramlásoktól sodródva. 
Hogy ez miért jutott eszembe? Búvárkodó beszélgetőtársaim számára még ismeretlen volt a Vörös-tenger, először merültek ott és biztonsági okokból minden merülésnél volt velük egy helybéli tapasztalt társuk is. Olyan ember, aki ismerte a vizet, tudta, mi az érdekes és mi a veszélyes. Vezető, aki segítette őket, hogy az ismeretlentől ne féljenek, hanem élvezni tudják azt, amiért ott vannak. Valami ilyesféle tapasztalt útitárs kellene, amikor az álmainkba merülünk. Hogy értsük, mi zajlik körülöttünk, tudjuk, mit jelent az, amit átélünk ott belül.
Mert mit is csináljon a hívő ember az álmaival? Egyfelől olvassuk a Szentírásban, hogy Isten milyen sokszor szólt a régiekhez álmokon keresztül. Jó nekik… Másfelől elárasztanak minket rosszabbnál rosszabb álomfejtő ponyvákkal, jósnők és más kuruzslók tippelnek jövőt éjjeli történeteinkből. Ebből viszont nem kérünk! Marad hát a strucc-stratégia, miközben érezzük, hogy több van itt elrejtve. Arról nem is beszélve, hogy a lélektan már régóta kutatja, mennyi mindent adhat egy helyesen értett álom. 
Gyökössy Endre tapasztalt vezető szeretne lenni „Isten elfelejtett nyelve, az álom” című könyvecskéjével, kalauz az álommélységben. A neves lelkész-pszichológus maga is az egyik legnagyobb álomszakértő tanítványa volt, C. G. Jungé. Gyökössy többek közt Jung felfedezéseit, gondolatait ülteti át, hozza közel hozzánk. Érthetővé és elérhetővé teszi számunkra, akik lelkünk felszín alatti részét is jobban akarjuk érteni. 
Hogy mit tudhatunk meg a könyvből? Többek közt azt, hogy álmaink a tudattalanunk mélységből felbukkanó ősi képek, a céljuk legtöbbször lelki egyensúlyunk fenntartása. Mindez a legősibb nyelven történik, képek segítségével, álmaink egyben lelkünk belső példázatai félelmeinkről, titkainkról, élményeinkről, bensőnkben elásott múltdarabkákról. Üzeneteket kapunk a mélyből, de egyáltalán nem egyszerű életünk tudatos terén megfejteni a tudattalanból érkező képeket, szimbólumokat. Gyökössy Endre ebben szeretne kiindulási pontot nyújtani, így azt teszi ebben a könyvében is, amihez annyira ért: nem egyszerűen megkereszteli a lélektant, hanem segíteni akar, a pszichológiából egyre jobban megértett embert akarja közelebb vinni a Jézuson át megértett Istenhez. Így ismerkedhetünk álmaink segítségével a „sötét felebaráttal”, azaz a jungi árnyékszemélyiséggel, bonthatjuk ki eltemetett dolgainkat a gyógyulásunk érdekében, szállhatunk szembe félelmeinkkel, döbbenhetünk rá a különösen erős „nagy álmaink” jelentőségére. Álmaink, azaz tudattalanunk üzeneteire figyelve gyógyulhatunk, gyógyíthatjuk kapcsolatainkat. Mindez nem misztika, nem kuruzslás, hanem valami, amit nem jól használunk saját magunkból. Aztán álmaink segítségével még jobban megismerve magunkat egyszersmind Istennel való kapcsolatunk is egyre szorosabb lesz. A könyv tele van életből vett példákkal, az írótól megszokott módon „Ádámok és Évák” élik elénk mindazt, ami az írás témája úgy, hogy előkerülnek a Biblia legfontosabb álommal kapcsolatos történetei. (A könyvben található fejezetek eredetileg gyülekezetben elhangzott előadások voltak, később rendezték őket úgy, hogy kötetben is megjelenhessenek. Az előadások életszerűsége és dinamikája a könyvben is tetten érhető.)
Hibája a könyvnek, hogy olyan, mint egy jó ismeretterjesztő dokumentumfilm. Bemutat valamit, bevezet valahová, felkelti az érdeklődésünket, és amikor többet akarunk tudni, vége is van, és marad a hiány. Az erénye ugyanez, olyan, mint egy jó ismeretterjesztő film, amely továbbindít minket, kutatni, keresni többet arról, amit láttunk. Amikor befejezzük ezt a kötetet, a legjobb, ha ezt tesszük, tovább olvasunk, a könyvből nyert alapismeretek után könnyebben fog menni. Gyökössy úgy mutatja be álmot, hogy az Isten általunk elfelejtett nyelve. Könyve nem olcsó álmoskönyv, nem szemfényvesztés, figyelmeztet, hogy amit leír, nem elég, az álmokkal foglalkozni méltó módon kell, avatott szakember segítségével.
Gyökössy ezzel a könyvével is segíteni akart. Bátorságot ad a keresztyéneknek, hogy nem bűn álmodni, nem lényegtelen, fontos, tanulnunk kell, érdemes figyelni. Ismét búvár barátaim jutnak eszembe. Azért mentek a Vörös-tengerre, hogy cápát lássanak. Kérdeztem, hogy nem féltek-e. Egyértelmű volt a válasz: nem. A tengerben az ember vendég, nincs veszélyben, amíg nem bánt semmit, nem viselkedik fenyegetően, nem veszíti el a fejét félelmében. Az álomtengerben tudatos valónk vendég, de nem kell félnünk a tudattalanból felbukkanó történetektől, képektől. Ismerkedni kell velük, tanulni kell őket, hiszen rólunk szólnak, belőlünk fakadnak. Minden álmom én magam vagyok. Akár tetszik, akár nem.

Bella Péter

Amikor reggel hatkor csörgött az ébresztőóra, Adél haragosan megragadta, s a sarokba hajította. „Most, talán most szenderedtem volna el végre” – sziszegte kimerülten, s hatalmas erőfeszítések árán két lábra állt, s kitámolygott a fürdőszobába. Pár perc múlva már a dupla-dupla eszpresszójának illata áradt szét az egész lakásban, s Adélban az elszántság ismét gyökeret vert: „Ezt a napot is túl fogom élni!” 
Adél már régóta túlél mindent. Hihetetlen, hogy mennyire képes mindennek megfelelni, amik hosszú évek alatt „kell-ként” felhalmozódtak az életében. Férje otthagyta őt egy másik nőért, s Adélnak ott maradt a ház – persze a havi 120 000-es törlesztéssel, ami két éve még csak 70 000 forint volt. Két flegma tinédzser lányát kemény kézzel irányította, s munkahelyén átlag kétévente egy fokkal előrébb lépett a ranglétrán. Már csak kevés fok volt felette. Közben levelezőn végzett egy újabb egyetemet, s hogy ne unatkozzon, még beteg anyja bevásárlásait is intézte, akinek hetente kétszer, hétfőn és pénteken végighallgatta panaszáradatát, melynek záróakkordja rendszerint az volt, hogy „te is egy szeméthez mentél hozzá!”
Adél már régóta alig tud aludni, s jó barátságba került az immár egyre hatástalanabbnak tűnő altatók legkülönbözőbb változataival.
Egy nap aztán betelt nála a pohár, s ennek köszönhetően ismerkedhettem meg vele, amikor eljött az Elengedés Házába Noszvajra. Határozottan köszönt nekem, s elmondta, hogy azért jött ide egy pár napra, hogy kipihenhesse magát, hogy ha hazamegy, akkor eleget tudjon mindannak tenni, aminek kell. Rögtön megkérdezte, hogy mi itt a napirend, mert minden szabad időt, amikor nincs program, ki akar használni, hogy tanuljon, s ügyeket intézzen. „A mobilinternet segítségével most az Elengedés Háza egyik földszinti szobája lesz az irodám” – mondta határozottan. Másnap karikás szemekkel jelent meg a délelőtti programon. Üres szemekkel bámult ki a fejéből, s meredt egykedvűen a semmibe. „Délután – közöltem vele – nem lesz szabad program, mivel mindannyian kirándulni megyünk”. Nem akart velünk jönni, mert neki „fontos dolgokat” kellett intéznie, s tanulnia is muszáj. Másnap reggel is ugyanazokkal a fásult szemekkel jött fel a beszélgetésre, s azt mondta: „haza akarok menni. Semmi értelme, hogy maradjak. Itt sem tudok aludni, s még a családomat is cserben hagyom”. 
Még öt napot maradt, s ezekben a napokban a laptopja s a mobiltelefonja az irodában volt jól elzárva tőle. Az első nap elvánszorgott velünk a csodaszép bükki erdőbe. A másodikban nagy nehezen beleengedte magát a 38 C fokos bogácsi termálmedencébe. A harmadik nap este kimerülésig együtt táncolt a csoport többi tagjával. A negyedik nap reggel frissen, fitten kelt, mivel végigaludta az éjszakát. Az ötödik nap hazaindulás előtt esett le neki a tantusz, s akkor döbbent rá, hogy egy hét után most először képes arra, hogy befogadjon, hogy odafigyeljen.
Adél, mint sok más ember korábban, mindent kézben akart tartani, mindent meg akart oldani, s ezért az elméje is állandóan működésben volt: 
gond-olkodott. Amikor a gondok hatalmasra nőttek, akkor a gond-olkodás is őrült tempóra váltott. Az önmegtartás, az „önmegváltás” illúziója elkapta őt is, mint oly sok embert. A Krisztus-kereszt lényegéből akkor értett meg valamit, amikor a végigtáncolt este után frissen ébredt. Amikor kész volt arra, hogy lemondjon aktuális problémái megoldásáról, s helyette odaadta magát a „hiábavaló” kirándulásnak, fürdőzésnek s táncnak. Amikor nem tett semmitazért, hogy megoldódjanak a problémái. 
Az alvás kicsiben olyan, akár a meghalás. A halálban is kicsúszik minden kontroll az ember kezéből. Talán ezért tűnik olyan félelmetesnek az ember számára. Az alváshoz bizalom kell, az a bizalom, mely megengedi a „gond-talanságot”, a gondolkozásról való lemondást. Miért? Azért, mert abban az állapotban hihetetlenül nagy erőt kapunk, mert az éjszaka, az álom felüdít, mert az esti „meghalás” a reggeli „feltámadás” hihetetlenül nagy erejével ajándékoz meg.
Adél tehát akkor érkezett igazán meg, amikor már indult hazafele. Most már azonban elkezdheti átültetni a felfedezetteket az élete mindennapjaiban is: a gyermekeivel, az anyjával, a munkájával, az ambícióival, s végső soron önmagával kapcsolatosan. Az irányváltás lehetősége immár valós esély számára. Emlékeztettem arra, amit már sokszor olvasott a Bibliájában: 
„aki meg akarja tartani…, az elveszti, s aki kész elveszteni, az megtartja….”

A helyszín: gyerektábor, probléma: az eső. 
A párbeszéd a következő:

Az ex barát: Beázott a sátram. Nem tudok hol aludni.
A barátnő: Jajj, nagyon sajnálom. Biztosan ki tudunk találni valami megoldást.
Az ex: Örülök, hogy ilyen optimista vagy, de a fiú sátrakban, és a házban sincs már több hely, a gyerekeket csak nem túrhatom ki a helyükről.
A barátnő: Ha így áll az ügy, akkor aludhatsz az én sátramban, de csöndbe, hogy a gyerekek ne vegyék észre a dolgot.
Az ex: Szórakozol velem?! …nagyon jó lenne.

A szituáció: egy telefonbeszélgetés, probléma: az együttalvás. A párbeszéd a következő:
A barát: Hogy telt a napod?
A barátnő: Jajj, képzeld, hatalmas vihar volt és beáztak a sátrak.
A barát: Az nem túl jó. A gyerekek azért rendben vannak, mindenki tud száraz helyen aludni?
A barátnő: Igen, valahogy megoldottuk. Csak hát…
A barát: Mi a baj? Valakinek nem jutott hely?
A barátnő: Az a helyzet hogy… Szóval az van, hogy az exem a mi sátrunkban alszik.
A barát: Szórakozol velem?!

Mennyire meglepő tud lenni, hogy mire képesek az emberek. Manapság úgy áll a dolog, hogy senki sem tudja, hogy hol vannak a határok, és ezért gyakran felmerül a kérdés: „Szórakozol velem?”
Elábrándoztam rajta, hogy a Biblia lapjaira is hányszor fel lehetett volna írni ezt a mondatot. És valószínűnek tartom, hogy az emberek és Isten szívében is felmerült ez a kérdés nem is egyszer. Gondoljunk csak a kezdetekre:

Kígyó: Nagyobb lehetsz, mint az Isten.
Éva: Szórakozol velem?

Kicsit később:
Isten: Ádám, hol vagy?
Ádám: Elrejtőztem, mert meztelen vagyok.
Isten: Szórakozol velem?

Még egy kicsit később:
Isten: Káin, miért gerjedtél haragra testvéred ellen?
Káin: Szórakozol velem?

Aztán ott van Ábrahám és az egyszülött fia:
Isten: Áldozd fel egyszülött fiad!
Ábrahám: Szórakozol velem?

Majd József álmai:
József: Nagyobb leszek nálatok, és anyámnál és apámnál is.
Testvérei: Szórakozol velünk?

Majd Mózes és a csipkebokor:
Mózes: Mit mondjak nekik ki vagy?
Isten: Vagyok, aki vagyok…
Mózes: Szórakozol velem?

Mózes felmegy a hegyre, hogy lehozza a Felséges törvényét, eközben a nép már el is készítette az aranyborjút. Mózes lejött a hegyről, és amint meglátta a földhöz vágta a táblákat, és csak ennyit kérdezett: „Szórakoztok velem?”

De szegény Sisera is pórul járt, csak már nem volt ideje megkérdezni, hogy
szórakozik-e vele Jáél, aki egyszerűen egy sátorcöveket vert a halántékába, miután a menekülő hadvezért a sátrába invitálta, hogy egyen és aludjon nála egy jót.

Nagyobb ugrással máris Jeremiásnál találjuk magunkat:
Isten: Mondd el a népemnek, hogy bűnben élnek és meg kell térniük!
Jeremiás: Uram, már mióta ezt teszem, és senki sem hallgat a szavamra, börtönbe zárnak és kigúnyolnak.
Isten: De te menj és hirdesd!
Jeremiás: Szórakozol velem?

Jónás is beült a tök alá, hogy nézze, hogyan pusztul el a nagy bűnös Ninive:
Isten: Ninive megmenekült és megtértek, és a tököt is lelohasztom Jónás feje fölül.
Jónás: Te szórakozol velem?

Ott van Dániel, aki feddhetetlen:
Dárius király: Ha muszáj, hát dobják az oroszlánok vermébe.
Dániel: Ki szórakozik velem?

Vagy Ámosz prófáta, akinek egy prostituáltat kellett elvennie:
Isten: Ezt a parázna asszonyt vedd el feleségül!
Ámosz: Szórakozol velem?

Aztán kicsit később felragyogott a csillag, és angyal jelent meg.
Gábriel: Mária! Szűzen fogantál Istentől, a méhedben hordod a világ megváltóját.
Mária: Te szórakozol velem?

Majd Jézus akárhányszor szól az Ő szenvedéséről mindig ez a válasz:
Péter: Te szórakozol velünk? Ez nem történhet meg.
És ugyanekkor a Zebedeus fiai azon tanakodnak, hogy ki a nagyobb:
Jézus: Szórakoztok velem?

A gecsemáné kertben:
Jézus: Péter te háromszor tagadsz meg engem.
Péter: Te szórakozol velem?

Pünkösdkor mindenki a saját nyelvén hallja Pétert és a többieket.
A tömeg: Ki szórakozik velünk?

Vagy a korinthusi „szentek” esete Pállal.
Korintusiak: Paráználkodunk, az Úrvacsorát nem tiszteljük, iszákosak vagyunk, de azért nagyon karizmatikusak.
Pál: Szórakoztok velem?

Emberek néznek az égre, és kérdezik Istent, Isten néz a földre, és kérdezi az
ember: „Szórakozol velem?” Életünk minden percében lejátszódik ez a folyamat a színfalak mögött a szívekben, és mi oly gyakran tudomást sem veszünk róla, hogy döntés előtt állunk.
Talán Isten nekünk szegezte a kérdést, talán a mi cselekedetünk már a válasz, hogy valójában merre is tart a mi szórakozásunk, amit életnek nevezünk. Néha Isten sátorában jó, néha egy ex-istenében. Néha észre sem vesszük, hogy melyikben is vagyunk. De általában csak közönyösen, a felelősség alól kibújva elhallgatjuk, hogy kétségtelenül valaki szórakozik valakivel.

Egyszer Jézus a jobb és a bal keze felől állítja az embereket. 
És lesznek, akik azt fogják kérdezni: „Isten, te szórakozol velünk?” 
Pedig ők voltak, akik nem hallották meg a kérdést egész életükben Istentől: „Meddig szórakozol még?”

Horváth Dániel