Amikor reggel hatkor csörgött az ébresztőóra, Adél haragosan megragadta, s a sarokba hajította. „Most, talán most szenderedtem volna el végre” – sziszegte kimerülten, s hatalmas erőfeszítések árán két lábra állt, s kitámolygott a fürdőszobába. Pár perc múlva már a dupla-dupla eszpresszójának illata áradt szét az egész lakásban, s Adélban az elszántság ismét gyökeret vert: „Ezt a napot is túl fogom élni!” 
Adél már régóta túlél mindent. Hihetetlen, hogy mennyire képes mindennek megfelelni, amik hosszú évek alatt „kell-ként” felhalmozódtak az életében. Férje otthagyta őt egy másik nőért, s Adélnak ott maradt a ház – persze a havi 120 000-es törlesztéssel, ami két éve még csak 70 000 forint volt. Két flegma tinédzser lányát kemény kézzel irányította, s munkahelyén átlag kétévente egy fokkal előrébb lépett a ranglétrán. Már csak kevés fok volt felette. Közben levelezőn végzett egy újabb egyetemet, s hogy ne unatkozzon, még beteg anyja bevásárlásait is intézte, akinek hetente kétszer, hétfőn és pénteken végighallgatta panaszáradatát, melynek záróakkordja rendszerint az volt, hogy „te is egy szeméthez mentél hozzá!”
Adél már régóta alig tud aludni, s jó barátságba került az immár egyre hatástalanabbnak tűnő altatók legkülönbözőbb változataival.
Egy nap aztán betelt nála a pohár, s ennek köszönhetően ismerkedhettem meg vele, amikor eljött az Elengedés Házába Noszvajra. Határozottan köszönt nekem, s elmondta, hogy azért jött ide egy pár napra, hogy kipihenhesse magát, hogy ha hazamegy, akkor eleget tudjon mindannak tenni, aminek kell. Rögtön megkérdezte, hogy mi itt a napirend, mert minden szabad időt, amikor nincs program, ki akar használni, hogy tanuljon, s ügyeket intézzen. „A mobilinternet segítségével most az Elengedés Háza egyik földszinti szobája lesz az irodám” – mondta határozottan. Másnap karikás szemekkel jelent meg a délelőtti programon. Üres szemekkel bámult ki a fejéből, s meredt egykedvűen a semmibe. „Délután – közöltem vele – nem lesz szabad program, mivel mindannyian kirándulni megyünk”. Nem akart velünk jönni, mert neki „fontos dolgokat” kellett intéznie, s tanulnia is muszáj. Másnap reggel is ugyanazokkal a fásult szemekkel jött fel a beszélgetésre, s azt mondta: „haza akarok menni. Semmi értelme, hogy maradjak. Itt sem tudok aludni, s még a családomat is cserben hagyom”. 
Még öt napot maradt, s ezekben a napokban a laptopja s a mobiltelefonja az irodában volt jól elzárva tőle. Az első nap elvánszorgott velünk a csodaszép bükki erdőbe. A másodikban nagy nehezen beleengedte magát a 38 C fokos bogácsi termálmedencébe. A harmadik nap este kimerülésig együtt táncolt a csoport többi tagjával. A negyedik nap reggel frissen, fitten kelt, mivel végigaludta az éjszakát. Az ötödik nap hazaindulás előtt esett le neki a tantusz, s akkor döbbent rá, hogy egy hét után most először képes arra, hogy befogadjon, hogy odafigyeljen.
Adél, mint sok más ember korábban, mindent kézben akart tartani, mindent meg akart oldani, s ezért az elméje is állandóan működésben volt: 
gond-olkodott. Amikor a gondok hatalmasra nőttek, akkor a gond-olkodás is őrült tempóra váltott. Az önmegtartás, az „önmegváltás” illúziója elkapta őt is, mint oly sok embert. A Krisztus-kereszt lényegéből akkor értett meg valamit, amikor a végigtáncolt este után frissen ébredt. Amikor kész volt arra, hogy lemondjon aktuális problémái megoldásáról, s helyette odaadta magát a „hiábavaló” kirándulásnak, fürdőzésnek s táncnak. Amikor nem tett semmitazért, hogy megoldódjanak a problémái. 
Az alvás kicsiben olyan, akár a meghalás. A halálban is kicsúszik minden kontroll az ember kezéből. Talán ezért tűnik olyan félelmetesnek az ember számára. Az alváshoz bizalom kell, az a bizalom, mely megengedi a „gond-talanságot”, a gondolkozásról való lemondást. Miért? Azért, mert abban az állapotban hihetetlenül nagy erőt kapunk, mert az éjszaka, az álom felüdít, mert az esti „meghalás” a reggeli „feltámadás” hihetetlenül nagy erejével ajándékoz meg.
Adél tehát akkor érkezett igazán meg, amikor már indult hazafele. Most már azonban elkezdheti átültetni a felfedezetteket az élete mindennapjaiban is: a gyermekeivel, az anyjával, a munkájával, az ambícióival, s végső soron önmagával kapcsolatosan. Az irányváltás lehetősége immár valós esély számára. Emlékeztettem arra, amit már sokszor olvasott a Bibliájában: 
„aki meg akarja tartani…, az elveszti, s aki kész elveszteni, az megtartja….”