Bejelentkezés

 2012.07.28. 13:22

Mégis honnan? Az idén huszonkettedik alkalommal megrendezett Művészetek Völgyéből. Idén két
település ad helyszínt ennek az eseménynek, mely sok száz fellépőt vonultat fel. Színes a paletta, így
mindenki kedvére válogathat.

A mi kis standunk már áll Taliándörögdön, de ez nem volt mindig így. Dél előtt pár perccel kezdtük
meg a felállítását.

Egyes probléma. Hol vannak rongyok, amikkel le lehet törölni az asztalokat, meg a székeket? Kettes
probléma. Hármas probléma, hol van egy kukás zsák? És mit ér a Szóvirágos olvasókert szalmabálák
nélkül? Egy órán át tartó szétszórtság, és fáradság után összekaptuk magunkat, és egy emberként
szögeltünk, csapkodtunk a fejszével és ültettük a favirágokat, mígnem minden elkészült.

A sakktáblák állnak, Luther – akarom mondani Kálvin – áll, az olvasósarok virágai szirmokat kaptak,
és már a helyükön vannak a Csenddé lett kiállítás plazmaképernyői is.

Szívesen invitálunk mindenkit Taliándörögdre, ahol a református templomudvarban megtalálja a
református csapat kiállításait, és holnap este táncházra is készülünk.

Címkék: Címkék Művészetek Völgye

 

Egy egyszerű, ám praktikusnak tűnő ötlet megvalósításába invitálom a Közös(s)ég olvasótáborát: adatbázist készítünk egyházunkban működő, hozzánk kötődő művészekről. Ennek egyik célja, hogy szembesüljünk végre azzal, hogy mennyi értékünk van ilyen téren is, amelyet talán ki sem használunk. A másik pedig éppen az, hogy ezt a kihasználást megkönnyítsük. Egyszerű példával élve: ha egy gyülekezetnek új úrasztali terítőre, kehelyre vagy festett üvegablakra van szüksége, tudja, kihez forduljon.

 

Az adatbázis nem több, mint hogy minden művészről, aki szívesen csatlakozik hozzá, egy rövid bemutatkozást ad: mivel foglalkozik, miket készít és igény esetén mit vállal. Felületet szeretnénk biztosítani arra, hogy láthatóak legyenek a művész munkái.

Az adatbázis a Szenci Molnár Albert Egyházművészeti Intézet honlapjára kerül majd fel, ami azt jelenti, hogy közvetlenül elérhető lesz a Parókia Portálról és a Károli Egyetem honlapjáról. Emellett gondoskodni fogunk arról, hogy egyházi fórumokon időről-időre megjelenjen, bekerüljön a köztudatba.

Ha ügyesen végezzük a dolgunk, akkor ahogy több és több művész csatlakozik hozzá végül egy galériává válik majd a honlap, amely áttekinthető képet ad majd kortárs művészetünkről. Ehhez kérjük a Közös(s)ég olvasóinak segítségét: ha ismer olyan művészt, aki egyházunkhoz kötődik, biztassa, hogy vegye fel a kapcsolatot az Egyházművészet Intézettel!

Dull Krisztina / Egyházművészeti Intézet

Dull.krisztina@kre.hu

 Szerkeszd velünk a Közös(s)Ég Magazin áprilisi számát!

Nincs más dolgod, mint 1: kinézni egy szereplőt a Krisztus trilógián és elképzelni, vajon mit érez, mit mond/mondana. 2:Küldd el ezt a 2-3 mondatot a kozossegmagazin@gmail.com-ra! ( Ne felejtsd el el magyarázni, hogy melyik képnek pontosan melyik szereplőjéről van szó.)

3: élvezd, hogy szerkesztője lettél az áprilisi vezércikknek!

Krisztus Pilátus előtt:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ecce Homo

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Golgota

 Februárban úgy döntöttünk: muszáj valami ihletet meríteni a szürke napok túléléséhez és az alkotáshoz. Ezért a szerkesztőség és néhány író felkerekedett, fel a 16-os buszra, fel egészen a várba, hogy megnézze a Munkácsy trilógiát.  

 

Váradalmainkhoz és a beharangozáshoz hűen nagyon igényes tárlatot láttunk, amely Munkácsy ismerősei és kortársai művészetét mutatta be,illetve a művész korai alkotásait bevezetésként. Így jutottunk el a csúcsponthoz, ahol is a három híres képet láttuk összeállítva egy teremben. Mind a falak színe, mind az elrendezés, mind a világítás nagyban segítette a képek áttekinthetőségét, kellemes teret biztosítottak a nézelődésre. Bár itt a fényképező gépet nem használhattuk, mégis azt reméljük, hogy a magazin áprilisi számábólki fog derülni, hogy mit is hoztunk haza lélekben ebből kis kirándulásból.

 

A képeket emésztgetve, átgondolva és megbeszélve még beültünk egy kávézásra is. 

 

 

Címkék: közösség közös

Szeminárium Közös(s)Égi háttérrel

 

Szöveg, kotta, ecset: a Biblia értelmezésének útjai.
Erre a névre hallgat a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának idei legkreatívabb tanegysége. Célja az, hogy a hallgatók a bibliai szövegek értelmezése mellett az irodalommal, képzőművészettel és zenével egybegyúrva alkossanak kerek egész értelmezéseket.

A tanegység oktatói, vagy még inkább koordinátorai Zsengellér József, Trajtler Dóra, valamint Dull Krisztina, aki magazinunk szerkesztője is. Amellett, hogy lapunk igyekszik otthonos légkört teremteni a hallgatók köré némi teával, várhatóan a legjobb művek publikációjára is a Közös(s)Ég Magazinban kerül sor.

 

A magazinnak kezdettől fogva egyik fontos célja a multimedialitás, vagyis ha lehet képpel, hanggal, vagy videóanyaggal szemléltetni, kiegészíteni, megtámasztani a szövegeket. De miért fontos, hogy a teológus ne csak a szövegben tudjon gondolkodni?

 „A különböző bibliai témájú művészeti alkotásokban az Ige egyfajta értelmezését, vagy éppen az isteni szóra adott választ láthatjuk – talán éppen hallhatjuk, olvashatjuk. Vannak képek, amelyek szinte vádolják Istent, vannak zeneművek, amelyek dicsőítik őt. Hogyan szólította meg a bűnesetről szóló tanítás a három nagyon különböző zsenit: Miltont, Dürert és Bachot? Ilyen kérdésekről beszélgetünk a szemináriumon, hiszen a művészet évezredek óta az Istenről való gondolkodás egyik legfőbb fóruma. Tulajdonképpen semmi mást nem teszünk, mint folytatjuk ezt a hagyományt.” – mondta el Dull Kriszta. 

Izgatottan várjuk a hallgatók műveit!

Bőségzavar

 2011.02.07. 14:07

 Méghogy üres az ég...!

....avagy minden, ami az égből jön.

Mi minden jön onnan fentről, az égből vagy azon is túlról? Összehúzott vagy éppen tágranyílt szemekkel bámulunk fölfelé, már ősidőktől fogva. 
Csodásan félelmetes, méretre igazító (8.zsoltár) a látvány. 
Naprendszer, kvazárok, csillagok, fekete lyukak, ki tudja, még mi minden vesz körül bennünket.

Emlékszünk még a többiekre, ahogyan nem is oly rég még együtt énekeltük a „mennyből az angyal"-t? Én igen...de vajon milyen angyalra gondoltak? Az égből jönnek (persze tudom, hogy messzebbről), mégis milyen sokfélék... Ott van például Wenders filmjének angyala („Berlin felett az ég"), vagy gondoljunk csak az amerikai remake-re, az Angyalok városára. A közelmúltban - 2010 -  pedig megjelentek azok a furcsa, kevéssé szimpatikus egyedeik a „Légió" c. filmből ... és persze itt van a „nagyvárosi angyal" is, akiről Ákos énekel. Gentile Signore Tiziano, gondolt Ön így az angyalokra, amikor a L'Assunta-t festette? Mennyire másnak képzeljük el őket, nem olyannak, mint azok, akik ezt mondták: ne féljetek, nagy örömhírt mondok nektek, dicsőség Istennek, békesség az embernek! Egy tudós teológus azt írta könyve címeként: Isten angyalainak nincsen szárnyuk. Bárha lehetnénk mi is efféle különleges örömhírt mondó igazi égi követek!

Mi minden jön onnan felülről, az égből vagy azon is túlról?

Kikerülhetetlen a látványorgiaként aposztrofált Avatar, amelynek főszereplője „jakesully": death from above"-ként jellemezte magát egyszer. Ha már itt tartunk, eszembe jut, mennyire szörnyülködve láttuk az iraki háború intelligens bombáit és távirányítós rakétáit. Ugyanígy elkeserítő, hogy a bensőnket marcangoló félelmek öltenek testet az idegenekről szóló filmekben, akik onnan felülről/kívülről jönnek. A H.G. Wells írásából készült hangjáték (Világok harca) valódi pánikot okozott Amerikában, annyira valódinak, sőt élő közvetítésnek hitték az egészet! Az X-akták idegenjei sosem voltak megnyerőek, hát még néhány ügynök... mennyivel szimpatikusabb a „Derült égből fasírt" című film, ugye?

Mi minden jön onnan felülről, az égből, vagy azon is túlról?

Az összes női nevű hurrikán, savas eső, legkülönfélébb sugárzások (uva, uvb,uvc) és az a megdöbbentő, áhítatra késztető csoda, amit sarki fénynek hívunk. Éltető eső és absztrakt formájú hópelyhek. Kincses tövű szivárvány, bámulni való naplemente. Eszembe jut egy másik csoda is, amiről így hallottam: „you're a godsend, a blessing from above" éneklik feleségeiknek a DC Talk tagjai.

Felülről lefele, kívülről befelé haladva jutunk most odáig, hogy elmerengjünk a fejünkre visszapottyant imádságokról is. Alulról induló kezdeményezésnek is mondhatnánk ezeket, de felülről hullanak vissza időnként ránk, mert Ő jobban szeret, mintsem hogy realitássá tenné némely kérésünket. Csak a felülről érkezett Lélek tud segíteni, hogy ezeket a titkokat megfejthessük. Milyen nehéz is titokfejtőnek lenni, még nehezebb titoktisztelőnek lenni! Belülről kifelé haladva, ha újra felnézünk, magunkat a „csillagok alatt..." találjuk. Gyönyörködhetünk szárnyaló szívvel, de néha olybá tűnik, mintha nem is lenne olyan egyszerű „Hinni az üres ég alatt" (Heinz Zahrnt). Frappáns és kissé gunyoros a mondat: „az égbolt üres, ezt tudja minden vak..." Milyen sokunk számára üres (vagy annak tűnik) az ég, ahogy a szívünk is.

Mihez kezdjünk ezzel a sokféleséggel, ami onnan felülről jön? Mihez kezdjünk az angyali üzenettel: a félelem-nélküliséggel? Mihez kezdjünk a teremtett világ csodáival: az áhítat lehetőségével? Mihez kezdjünk azzal a rengeteg jelzéssel, amely mind egyfelé vezet?

Esetleg elindulhatunk megkeresni azt, Akinek mindez köszönhető. Éppenséggel válaszolhatunk is a „mit álltok itt az ég felé nézve" kérdésre...

Közben mintha valaki azt súgná nekem: „...minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről, a világosság Atyjától száll alá..." (Jak.1,17).

Makay László

 

 

 

 

Három banán

 2011.01.24. 08:50

 Szimbólumból a kukába: egy déligyümölcs átértékelt élete

Nemrég bementem a spájzba, s furcsa, zöldségrothadásra emlékeztető szag ütötte meg az orromat. S valóban, három, feketére érett s már levet eresztő banánt találtam a piaci kosarunkban. Pár nappal azelőtt vásároltam őket a csarnokban, aztán rajtuk maradt más zöldség, ott felejtődtek. Megfeketedtek, megrohadtak. Vettem egy zacskót, óvatosan ujjaim közé csippentettem és belecsúsztattam a finomnak termett gyümölcsöket, s belevágtam a kukába. Az a jóleső érzés töltött el, ami mindig, amikor megszabadulunk valamitől, ami nem való a lakásba, tehát a szeméttől. Aztán ez a mozdulat késztetett gondolkodásra. A kidobás mozdulata. Mert ahogyan írtam is, a rothadt banánokkal teli zacskót nem kidobtam, hanem belevágtam a szemetesbe. Végül is a banánokra haragudtam, magam helyett. Magamat azért mégsem dobhattam a kukába (nem is fértem volna bele).

De komolyan, miért is e harag?

Mert magamban elértem a jólétnek azt a fokát, amikor valaki banánt dob ki. Kidobja a banánt. A banánt is kidobja. Még a banánt is kidobja. Ez mégiscsak színvonal! Hja, banánt kidobni! Más körülmények között természetes, hogy valaki kidob olyan dolgot, zöldséget, gyümölcsöt, amelyet elfelejtett megenni, rothadásnak indult, nem figyelt rá eléggé stb. De banánt kidobni? Banánt! Érted? A banán, az más. Hát hova jutott a világ? Hát hova jutottam én? Banánt kidobni! Banánt?! Mi, hogy Afrikában ezzel etetik az állatokat? Hogy takarmány? Ugyan! A majmok is ezt eszik? Ááá, nem értesz semmit.

Banán. Banán.

Gyermekkorom szimbolikus gyümölcse a narancs mellett. Tudtam, hogy van ilyen jópofa gyümölcs, képeken láttam már, sőt néha karácsony előtt jött néhány karton a falunkba a boltba, ahol aztán el lehetett tetetni egy kilót. Egy kilót. Milyen élvezet volt kézbe venni egy darabot, nem egyből megenni, hanem rácsodálkozni a színére, a formájára, a lényére. Kicsit tartani a kézben. Aztán szép lassan letörni a tetejét, s egyenként lehúzni a héjat minden oldalon, kicsit úgy is tartani (mint a régi képeken a majmok), majd beleharapni és élvezni az ízét, ahogyan a puha gyümölcs szétolvad a szánkban vegyülve a különlegesség, szokatlanság, a ritkaság különös zamatjával. Nem ám két harapásból megenni! Lassan törögetni belőle, hogy minél tovább tartson. Majd ha elmúlt a varázs, kitolni az érzést és a héj belső részét két első foggal lehúzni, hogy semmi se vesszen kárba (hogy nem ettem meg a héját?). A narancsnak pedig elképesztő narancsíze volt, és most biztosan senki nem hiszi el: volt leve, dús leve. A héját, miután ráspricceltünk a karunkra és beledörgöltük a bőrünkbe az illatos nedűt, a radiátorra tettük, míg hetek múlva összetöpörödve, sötétbarnán, fonnyadtan le nem estek a fűtőtest lemezei közé. Úgy dobtuk ki, hogy még egyszer beleszagoltunk. Semmi ne vesszen kárba.

A déligyümölcsök, ezen belül a banán szimbólum lett. Talán a szabadságé.

Amikor szüleimmel háromévenként nyugatra utaztunk, az első állomás mindig Bécs volt. Megálltunk a belvárosban, kiszálltunk az autóból, vettünk egy kiló banánt, majd visszaültünk az autóba (Trabant) és ott helyben megettük. Ezt mindig eljátszottuk. Kész gasztronómiai liturgia volt. A szabadság egy foka, az örökkévalóság egy feledhetetlen perce volt a banánevés ideje.

Ennyi a történet.

Nem bús visszaemlékezés a szocializmus lightos éveire, nem szegény gyerekek elfojtott vágyainak tárgyi megjelenése, végképp nem nosztalgia. Generációs élmény. Megváltozhat a finom gyümölcs státusa? A banán, az szent, a banánt kapni sem lehet, nemhogy kidobni, és még a héja is ehető! Ez nem más, mint a belénk rögzült szemlélet, törvény és szabály változhatóságának dilemmája. Túl jól élünk? Jól élek? Végül tehát: kidobható-e a banán?

Mi van, ha megváltozik a világ?
Változom-e vele?
A magamban hordozott dolgok mennyire alakulnak át?
Kidobható-e minden lelkiismeret-furdalás nélkül a banán?
Lesz-e olyan állapot egyszer?
És jó lesz-e?
Levetheti-e az ember a megszokott ruhát?
S fölöltheti-e az újat?

Bölcsföldi András

 

Szegény január

 2011.01.07. 10:11

 Esélyegyenlőséget - de legalábbis empátiát - az év első hónapjának!

Sajnálom az év első hónapját. Ha a hónapok testvérek lennének, ő biztos csak mostoha lenne. Szegény január... Hideg, sötét, hosszú, nincs ünnepnapja, vagyis hát van egy, az első, de az nem az övé, december lóg oda még egy kicsit. Morzsákat kap az ünneplésből. A színes, harsány, nyüzsgő  december után ott a sovány, savanyú, szürke január. A mániás szakasz után a depressziós. 
A bálterem után a városszéli presszó. Milyen igazságtalan ez pedig, hisz' mindkét hónap 31 napos, sötét és hideg, csak hát a Mikulás, az advent, a karácsony, a szilveszter, a fahéjillat, a csengőszó... Szegény január, tényleg sajnálom.

Az év első hónapjánál csak magunkat, a januárba érkező újévi embert sajnálom jobban. Hamar elmúlik a pezsgőpukkanás mindent megváltoztató pillanata, az újévi himnuszos koccintás visszhangja. Maradnak a romok, az ünnepek romjai, ami alól elő kell bányásznunk a hétköznapokat. Elő kell keresnünk saját magunkat. 
Elindul az év. Visszatér az átlag.

Mit tegyünk hát? Fogadjuk el ezt? Nincs mit tenni, a januári ember olyan, hogy jóllakottan kikerül a pusztába? Változtassunk hát, mert lehet! Hívok mindenkit a január-reformációra, szigorúan a saját érdekünkben! Vegyük kezünkbe januári sorsunkat:.

1. Béküljünk ki az új évvel, azzal, hogy véget értek az ünnepek. Tudom, közhely, hogy ez az élet rendje, de tényleg így van. Az ünnep kiemelkedik az évből, de ez még nem jelenti azt, hogy ami utána jön, rossz. Január induljon tiszta lappal, ne nézzünk úgy a naptár elejére, mint a nem szívesen látott vendégre!

2. Pihenjünk, méghozzá aktívan. Meg fogunk lepődni, valójában több szabadidőnk van, mint decemberben. Nincs az a sok készülődés, az ünnep-sokk és sokaság. Nem kell leereszteni! A lassabb tempó még jól is jöhet, megragadhatjuk és a hétköznapokba való visszarendeződésbe  beleszerkeszthetjük a jól eltöltött szabadidőt is.

3. Vissza is kell tekintenünk. A decembert is értékelni kell, rendszerezni. Sokszor több minden történik, mint máskor három hónapban. A január megadja a lehetőséget, hogy visszanézzünk. Hogy „megadjuk a módját", bepótoljuk, ami elmaradt. A köszönetet például. Hogy gondolt rám a másik. Mert a fa körül rohangálva, az ünnepi vacsora idilljének erőfeszítéseiben ez nem mindig úgy sikerül, ahogy kellene, ahogy megérdemlik körülöttünk. Januárban bocsánatot is kérhetünk a decemberi stresszért, a hangos szóért, az ünnepi bántásért. Esetleg kérjük el lelkészünktől a karácsonyi prédikációját, és egy sötét és unalmas (csendes és nyugodt) januári este olvassuk el még egyszer. Lehet, többre jutunk, mint a karácsonyi templomtömegben szorongva, előre számolva a becsült úrvacsora/ember sebességet, tudva, hogy már megint késni fogunk, és még otthon is hagytuk a mama ajándékát... Januárban ez nincs, használjuk is ki!

4. Számoljunk le a mítoszokkal! Mondjunk le az újévi fogadalmakról. Úgysem megy, nem vettük még észre? (Itt ragadom meg az alkalmat, hogy gratuláljak annak, akinek esetleg sikerült. Kérnék egy kommentet, különben maradok kétkedő!) A hirtelen felindulásból vagy előre megfontolt szándékkal történő radikális életmódváltozás nem naptárfüggő. Megy az akkor, amikor megvan az ideje, amikor megérik a dolog, de a szilveszteri indulatban, ugyan már! Van, aki minden új év kezdetén megfogadja, hogy nincs több dohányzás, de aztán bennszorul a dolog a fennkölt elhatározásban. Máskor meg történik valami, és minden másképp megy tovább, megteszi egyszer és mindenkorra. Január 1. csak egy dátum. Nem úgy van az, hogy az új év új embert hoz magával. Húzunk egy határt, igaz. És? Mennyiben más a decemberi ember a januárinál? A változásaink folyamatokban jelentkeznek, én nem határidőnaplónkat követik...

5. Töltsük meg tartalommal a januárt! Az, hogy üres, még jól jöhet, találjuk ki ezt a hónapot, idomítsuk magunkhoz. Formáljuk a magunk képére, jobban lehet, mint bármelyik másik hónapot.

A január olyan, mint egy vámszedő, akihez megérkezünk ünnepeinkből megrakodva, aztán leszámoljuk a megfelelő adót. Neki, a keserű vámszedőnek, aki magányos, akit senki sem szeret. Nem kell ennek így lennie, ezt nekünk tudnunk kell, történt már valami hasonló. Ez a vámszedő otthagyhatja az asztalát, és evangélium forrása lehet. Legyen január a tizenkét hónap Mátéja! Nekünk is jobb lesz az úgy!

Bella Péter

 

 Úton lét vagy megérkezés?

Lényünk egy része biztos, hogy nem szeret úton lenni. 
Minden emberben van egy olyan rész (kisebb-nagyobb), amely biztos pontra, megnyugvásra, megérkezésre, beérkezésre vágyik. Hiszen az úton lét fárasztó, tele bizonytalansággal, befejezetlenséggel, előre nem látható fordulatokkal, veszélyekkel. 
A vallásosság kapóra jöhet ebből a szempontból, a kereszténység is, sajnos. 
Kiválóan lehet arra használni, hogy feladjuk az úton lét küzdelmeit és a beérkezettség illúziójába ringassuk magunkat. Szélsőséges esetben akár az is megtörténhet, hogy valaki úgymond megtér fiatalként, és ezzel le is cövekel. 
Úgy marad. Végleg. Olyan lesz, mint egy beszáradt nyolcvanéves. A keresztény közösségtől kap egy viszonylag szilárd csoportidentitást (ha megfelelően idomul a közösségi elvárásokhoz és megfelelően elhatárolja magát azoktól, akik nem tartoznak a csoporthoz). A Biblia, vagy az abból desztillált dogmarendszer válasszal szolgál minden kérdésére. Sőt, nagy magabiztossággal fogja megválaszolni mások kérdéseit is, minden problémára lesz receptje. 
Nem telik bele sok idő, és a körülötte élők előre fogják tudni minden válaszát. Kiszámítható és unalmas lesz. Bezárul. Mivel minden kérdését megválaszolták, köszöni szépen, több kérdése nincs.

Szélsőséges esetben céljai, tervei is semmivé lesznek nagy megérkezettségében. Hallottam ilyen történetet: Gézával, a megtért filozófussal találkozott egy barátja, épp jött ki a moziból, ahol ikszedik alkalommal nézte végig a Batman című filmet. - Hát el kell valahogy ütni az időt, amíg visszajön az Úr Jézus - vonta meg a vállát a másik kérdő tekintete láttán. A mozdulatlanság, az unalom, a halál levegője csap meg. Ahogy a Hobo Blues Band is énekli: „Az úton lét élet. Megérkezni: halál."

No de hát nem megérkezés a megtérés? Nem megérkezés, visszatérés az atyai házba? „Nyughatatlan a mi szívünk, amíg tebenned meg nem nyugszik" - vajon nincs igaza Ágostonnak? A szív megnyugszik, megérkezik, a kínzó kérdések elsimulnak, üdvösségkérdés rendezve. „Vak voltam, de íme, látok": ha így van, ha immár tudom a választ az élet nagy dolgaira, akkor minek tovább kérdezősködni, gyötrődni, kutakodni? Sokan nem is teszik. Egy régi ifis haverom kijelentette, hogy ha például egy költő megtér, akkor attól fogva már csak keresztény énekszövegeket fog írni.

A baj az, hogy a valóságnak mindig több oldala van, de legalább kettő. Két ellentétes oldala, és bizony elég fárasztó mindkettőt figyelembe venni. Sokan nem képesek vagy nem akarják ezt megtenni. Pedig másképp nem megy. A megtérés tapasztalatában mindenképp fontos és hiteles elem a megérkezés. Én például katolikus hittanosként protestáns környezetben tértem meg. Már kiskoromban elég hamar beépült az egyéniségembe az a bizonyos „belső hajcsár", a teljesítményhajszoló, szigorú felettes én, aki az én hittanórai vallásosságomat jócselekedet- hajszolássá torzította. Komolyan azt gondoltam, megfelelő mennyiségű jócselekedetet kell ledarálnom ahhoz, hogy a mennybe jussak (hogy mennyit is pontosan, az érdekes kérdés...) Így az evangélium nekem valódi megérkezés volt: megérkezés az Atya ölelő karjai közé, aki ingyen kegyelemből eltörölte bűneimet, aki feltétel nélkül szeret. Hátradőlhetek és nem kell többé erőlködnöm, akkor is megbocsát, akkor is szeret. Nem rajtam múlik. Mi ez, ha nem „megérkezés"? Ez az alapja mindennek. Különös mód, amikor így „megérkeztünk", akkor indulhatunk igazán útnak. Az élet kalandja ekkor kezdődik.

Krisztus ugye azt mondta, hogy ő az „út, az igazság és az élet". Isten, a megtestesült Isten maga az élet. Túláradó öröm, dinamika, sugárzó fény, szeretet, energia, önátadás. Ebbe az életbe kapcsolódik be az, aki „őbenne van". Megérkezés, mindentudás, unalom? Nem, inkább az ő megismerésének életen és örök életen át tartó kalandja. Az élet egyszersmind út és igazság, az igazság egyszersmind út és élet, és az élet egyszersmind igazság és út. Úton lenni Isten felé = élni. Elmélyülni és előrejutni az ő megismerésében. Vagyis az igazság nem statikus állítások halmaza, nem dogmák rendszere, hanem egy élő személy - és közben persze önmagam - mind mélyebb megismerése, ahogy haladok az úton. De az út is ő.

Az út természete szerint mindig valami újat hoz. Ha Krisztusban vagyok, és az ő megismerésének útját járom, nyitott leszek a meglepetésekre. Nem akarok minden kérdést lezárni. Átélem, hogy vak vagyok, hogy nem tudok semmit. „A tudás mintát szab, s ezzel hamisít - írja T. S. Eliot -, Mert a minta minden pillanatban új, S minden pillanat új s megrendítő."
Ez persze fárasztó is, veszélyes is, kiszámíthatatlan is. De ez az élet. Az igazi. És én azt hiszem, a bűn az, ami visszaránt a nem élésbe, a lekvárságba, az enerváltságba, a mozdulatlan hidegbe, a halálba. Mint amikor Dsida Jenő versében panaszkodik tavasszal a tó, hogy milyen jó volt télen, befagyva. „Be jó is volt, míg jég födött" - énekli a tó -, „nagy hallgatás volt mindenütt." Hiszen akkor „nem bántott semmi bántalom, nem ártott semmi ártalom". Most bezzeg: „minden zavar és fölkavar, és minden csupa zűrzavar".  És átéli a tó a napfény örömét, és elszenvedi a belehajított követ.

A bűn talán az, hogy nem akarunk eléggé és igazán élni.

Tóth Sára

 

Inspirált business világ

 2010.11.24. 11:53

 Lehet-e az Úrnak terve Bill Gates-sel, és a Facebookkal?

Mint tudjuk, a Szentlélek egyik munkája az ihletés. Ez utóbbinak pedig számos formája lehet. Az ihlet hatására születhet műalkotás, írás, vers. Ihletre azonban az élet számos területén szükség van. Így van ez a gazdaságban és az üzleti életben is. Hogyan születhetnének különben a nagy ötletek, a nagy találmányok, a semmiből felépülő üzleti birodalmak? Azt, hogy ez az ihlet valóban ihlet-e, azaz valóban isteni sugallat hatására jön-e létre, sajnos sokszor vitathatnánk.

Vajon milyen indíttatásra vágott bele - az egyébként ír protestáns gyökerekkel rendelkező - William Henry Gates és barátja, Paul Allen a '70-es évek elején kis garázsvállalkozásuk működtetésébe, amelyből mára a világ egyik legnagyobb cége, a Microsoft nőtt ki? Vajon miféle ihletettség húzódik meg a világ legismertebb cég- és márkanevei mögött, mint amilyen a Coca-Cola, az IBM, a Nokia, vagy a McDonald's? Hogyan, kiben és milyen ihlet hatására fogalmazódott meg ezen termékek, márkák ötlete?

Az ihlethajszolás és az ötletgyártás a mai napig kiemelt fontossággal bír az üzleti világban. Sőt, szerepe fokozatosan nő, hiszen az árukkal és szolgáltatásokkal túltelített fogyasztói társadalmunkban egyre jobb és egyedibb ötletek szükségesek ahhoz, hogy felhívják magukra a figyelmet.

Teljesen új szolgáltatások bevezetése terén ma talán az internet kínálja a legnagyobb lehetőségeket. Gondoljunk csak például az olyan közösségi oldalakra, mint az iWiW vagy a Facebook. A világ jelenleg legnépszerűbb közösségi oldalának számító Facebook-ot 2004-ben alapította a Harvard egyetem egy diákja. A 25 éves Mark Zuckerberg mára a világ legifjabb milliomosa, vagyona 1,5 milliárd dollárra rúg. 2010 márciusában pedig a Facebook lett a világ leglátogatottabb oldala, maga mögé utasítva a 3 éve vezető pozíciót betöltő Google-t.

A Facebook magyar megfelelője az iWiW, bár hazai szinten ugyan, de szintén hasonló karriert futott be. Az oldal 2002-ben indult útjára, 2006 óta pedig ez a leglátogatottabb magyar weboldal. Fejlesztője, Várady Zsolt „e-Magyarország díjat" kapott munkájáért. 2006 áprilisában az akkor már 640 000 regisztrált taggal rendelkező iWiW-et közel egymilliárd forintért vásárolta fel a Magyar Telekom. A felhasználók száma 2008 decemberében átlépte a 4 milliót.

Vajon a fent említett ötletek egyedüli célja a profitszerzés? Van mögöttük bármiféle isteni sugallat? Megjelenik bennük valahol is a Szentlélek munkája?

Kezdjük a sort a legelőször említett Bill Gates-szel, aki jelenleg épp a világ második leggazdagabb embere. A világunk felborult értékrendjét jól tükrözi, hogy míg emberek milliói tudnának mesélni Bill Gates házáról és úszómedencéjéről, addig talán feleannyian sem tudnak arról, hogy létezik egy Bill és Melinda Gates Alapítány, amelyet az üzletember feleségével közösen működtet. Gates már pályája elején elhatározta, hogy vagyona nagy részét jótékonyságra fogja fordítani, de akkor még nem tudta, hogyan és milyen formában. A végső indíttatást édesanyja 1994-ben bekövetkezett halála adta meg számára. Gates még abban az évben létrehozta alapítványát, és azonnal 106 millió dollárral támogatta a rák által okozott fájdalmak enyhítéséért folyó kutatásokat. Az azóta egyre aktívabban működő alapítvány elsődleges célja a szegénység csökkentése, az életszínvonal-különbségek csökkentése, az egészségügy fejlesztése, rákkutatás, malária elleni gyógymódok, AIDS kutatása, gyógyítása, az oktatáshoz való hozzáférés növelése. Gates vagyona nagy részét az alapítványba fekteti, ha összeadnánk az alapítvány eddigi támogatásait, akkor az érték több milliárd dollárra rúgna.

Nos, hogy volt-e isteni sugallat a Windows megalkotása mögött, azt nem tudjuk. De a Bill Gates által létrehozott alapítvány munkájából biztosan látszik, hogy Istennek célja volt ezzel az emberrel. Azok az AIDS-es vagy maláriás gyerekek, akik a milliárdos üzletember jóvoltából jutnak hozzá a legújabb gyógyszerekhez és a legmodernebb kezelésekhez legalábbis biztosan nem kétlik ezt.

Bár vitathatnánk, hogy a Szentlélek munkájának a hatása, vagy inkább a társadalmi elvárás-e az oka, de a mai nagyvállalatok szinte kivétel nélkül folytatnak valamiféle jótékony tevékenységet, ami azt jelenti, hogy bevételük egy részét bizonyos előre meghatározott célokra fordítják. A legtöbbjüknél sajnos a jótékonykodás mindössze annyit jelent, hogy megpróbálják csökkenteni a saját működésük által okozott környezeti károkat. De ez is több a semminél! Van azonban néhány pozitív példa is. A Magyarországon 1994 óta működő Ronald McDonald Gyermeksegély Alapítvány például több évtizeddel ezelőtt jött létre Amerikában. Az alapítvány a súlyos betegségben szenvedő, és ezért hosszú ideig tartó kórházi kezelés alatt álló gyermekek és családjaik számára ingyenesen nyújt otthoni körülményeket, távol az otthonuktól. Hazánkban Budapesten és Miskolcon is működtetapartmanházakat, ahol a bentlakó családok majdnem ugyanúgy élnek, mint odahaza. Bár a kicsik kórházban töltik napjaik egy részét, ám családjuk közelsége hozzájárul ahhoz, hogy könnyebben viseljék a betegség és a kezelések megpróbáltatásait. Az alapítvány működési költségeinek nagy részét a McDonald's Étteremlánc fedezi. Amikor legközelebb épp hamburgert eszegetünk, gondoljunk tehát erre is!

A felsorolás folytatásaként nézzük a Facebook-ot. Bár kétlem, hogy az ifjú Mark Zuckerberg-et bármiféle vallási indíttatás motiválta volna az oldal megteremtésére, és azt is el kell ismernem, hogy maga a Facebook nem kifejezetten vallási jellegű portál. Ha azonban jobban szétnézünk, észrevehetjük, hogy a Facebook számos lehetőséget nyújt a keresztények és az Istent a neten keresők számára. 
A Facebook-on számos egyház, gyülekezet, keresztény közösség tart fent külön csoportot, amelyekhez bárki csatlakozhat. Így értesülhet az adott csoport legfrissebb híreiről, megnézheti fotóikat, esetleg hozzászólhat az adott témákhoz. Az alkalmazások között is több érdekes lehetőséget találunk: tölthetünk ki például bibliai kvízt, vagy akár kérhetünk minden napra egy igét saját oldalunkra. Ha már a Facebook-nál tartunk, szeretettel ajánlom mindenkinek a Közös(s)Ég Magazin csoportját.

Az iWiW-en ezek a lehetőségek szintén adottak - bár kicsit talán kezdetlegesebb formában. A meglévő klubok és csoportok kevésbé aktívak, az alkalmazások köre - legalábbis egyelőre - szűkebb körű. Említést érdemel azonban, hogy nemrégiben az iWiW is elérhetővé tett egy „Bibliaolvasó" nevű alkalmazást, amellyel bárki megoszthatja ismerőseivel kedvenc bibliai igeszakaszait. Ez is egy lépés!

Bár eddig nem esett szó róla, de úgy érzem, hogy ide kívánkozik még egy példa az internet világából. Ezek pedig a különböző videomegosztó portálok, mint például a YouTube vagy a magyar Videa. Ezek szintén nem kifejezetten egyházi vagy vallásos oldalak, a szemfüles kereső azonban könnyedén találhat olyan tartalmat, amelyek elgondolkodtatnak, esetleg döntésre bírnak, vagy épp közelebb visznek Istenhez. Íme, egy-két példa: 

 

Azt hiszem, a fenti néhány említés és a mindennapjainkat átszövő számos további példa alapján elgondolkodhatunk: vajon jelen van a Szentlélek az üzleti világban? Vajon ott van az a bizonyos isteni sugallat a nagy üzleti ötletek mögött? Elképzelhető, hogy azon dolgok mögött is ott lapul Isten tökéletes terve, amelyekről mi elsőre nem is gondoljuk?

 

Jéger-Pete Renáta

 

 

Álom, kóma és valóság?

 2010.11.14. 16:55

 A világ a hit perspektívája nélkül valóban így néz ki: düledező viskó

Októberben a Sólámpa klub keretei között William P. Young A viskó című regényéről beszélgettünk teológushallgatókkal. 
A 2007-ben megjelent könyv (magyar fordítás: 2009) meglepően nagy port kavart, a New York Times bestsellere lett és a magyar bestsellerlistákon is jó ideig szerepelt.

Többek között arról beszélgettünk, vajon mi okozta ezt a nagy sikert, milyen igényeket elégít ki a A viskó vallásos és nem vallásos emberekben egyaránt? 
Annál is inkább, mert bár sok jót elmondhatunk róla, azt nem, hogy minőségi szépirodalom volna, a magyar fordítás meg aztán végképp elég sok kívánnivalót hagy maga után.

A regény egy fiktív történetet beszél el, de a szerző nyilatkozataiból tudható, hogy valójában saját hittapasztalatát, Istennel való találkozását igyekezett a metaforikus, képzeletbeli történet révén átadni. A főszereplő családapa, Mack súlyos traumákon esett át élete során, kezdve bántalmazó édesapjával el egészen a regényben elbeszélt tragédiáig: ötödik gyermekét, Missyt egy pszichopata sorozatgyilkos elrabolja és brutálisan végez vele. 
William P. Young gyermekkori lelki sérülésekkel, felnőttként pedig káros szenvedélyekkel küzdött. A könyvbéli kislány a gyermekkori ártatlanság elveszítésének metaforája, a történet maga pedig azt a nyilván elmondhatatlan élményt igyekszik mégis szavakba önteni, mely során Young a maga traumáival megküzdve olyan mélyen átélte Isten szeretetét, hogy az valódi gyógyulást és fordulatot hozott számára.

A könyv vonzereje több mindennel magyarázható. Egyrészt korunkban a mindenütt jelenlévő lélektan hatására az emberek - és ez jó! - növekvő mértékben szembesülnek saját traumáikkal, sérüléseikkel. Mind sérültek vagyunk, és sebeink gyakran szakadékként tátonganak köztünk és Isten szeretete között. Így sokakat mélyen megérint a személyes hangulatú beszámoló az Istenhez való visszatalálásról, gyógyulásról.

A mai ember sóvárog a személyesség után. Racionális köntösbe öltöztetett teológiai magyarázatok, dogmatikai igazságok nem biztos, hogy ki tudják mozdítani depressziójából. Ez immár kevés: a hitnek az érzelmek, a vágyak és a képzelet régióiba is el kell tudni hatolni. Isten kevésbé ragadható meg tantételekben és sokkal inkább történetekben, metaforákban és szimbólumokban. Természetesen nem gondolja A viskó szerzője, hogy az Atyaisten molett afro-amerikai nő volna! Inkább arról van szó, hogy istenélményét egy anyametaforával tudja megragadni, egy olyan képpel, ami ugyan biblikus  (pl. Ézs 66,13), de valahogy kevésbé szerepel az Istennel kapcsolatos kliséink között.

Irodalmi eszközök segítségével a valóságot új, meglepő oldalairól ismerhetjük meg, és ebben óriási szerepe van a képzeletnek, sokkal nagyobb, mint a racionális logikának (mint ahogy azt sok más szerzővel együtt C. S. Lewis is meggyőzően fejtegette). Nem véletlen, hogy a történetet egy indián mítosz, Multnomah hercegkisasszony legendája keretezi, aki önként feláldozta magát népéért. A képzelet világától nem megriadó és nem elforduló keresztények már az egyház korai időszakától fogva vallották, hogy a krisztustörténet előképei át- meg átjárják („aranyfonálként", olvassuk A Viskóban) az emberi kultúrát, a különböző népek mítoszait és irodalmi alkotásait.

További érdekesség, hogy Mack valójában álmodott vagy kómában feküdt, miközben a viskóban a Szentháromság-Istennél vendégeskedett. A képzelet és az álom szorosan összefügg egymással. Akkor viszont az Istennel való találkozás valamiféle alternatív valóságként, módosult tudatállapotként képzelhető el? Amikor a látomásnak vége és „felébredünk", úgymond, csak egy düledező viskót találunk? A könyvben a viskó (itt halt meg a kislány) sebeink, sérültségeink jelképe, végső soron, azt hiszem, a „megváltatlan" világot jelenti, mindazt, amit nehezen tudunk összeegyeztetni Isten szeretetével, a sok szenvedést és gonoszságot, ami életünket megnyomorítja. 
Ez a megváltatlanság lenne a valóság, míg a szép kis ház, ahol Isten vár, megetet, meggyógyít és megvigasztal, lenne az álom, amelyből fel kell ébredni?

Egyrészt szembesülnünk kell azzal, hogy a világ a hit perspektívája nélkül valóban így néz ki: düledező viskó. 
A hitetlen ember számára a hit csupán álmodozás, tudatállapot-módosítás. A hívő perspektívájából viszont az nem látja megfelelően a valóságot, aki csak a düledező viskót látja. Szerintem ebben az életben sosem dől el végérvényesen ez a kérdés, vagyis nem bizonyítható a hívő álláspont. Ezért kell hozzá hit. A könyvben a hit-perspektíva valóságát az támasztja alá, hogy Mack tényleg megváltozott és megújult emberként élte további életét. Sőt, a szerző még egy jóval erősebb, empirikus linket is belehelyezett, hogy a valóság két szintjét összekösse: Mack a „látomásban" vagy „álomban" vagy „kómában" átéltek hatására elvezette a rendőrséget a holttestekhez, ami aztán a gyilkos megtalálását és felelősségre vonását is lehetővé tette. 
Hogy ez kellett-e, ennek eldöntését az olvasóra bízom.

Tóth Sára

 

 Jártál már vendégségben a saját tudattalanodban?

Gyökössy Endre: Isten elfelejtett nyelve, az álom című könyv margójára

Az elmúlt héten egyik este búvár ismerőseimmel beszélgettem. Nemrég véget ért vörös-tengeri utazásukról meséltek nekem, egy olyan embernek, aki mélységet csak könyvekben és filmekben látott. Próbáltam elképzelni azt, amit átéltek. Merülések a part mentén, a „korall-lakótelepek” színes lakói között. Kimenni távolabb, és beleereszkedni a nagy kékségbe, amikor a látóhatáron belül semmi viszonyítási pont sincs, csak a mindent körülvevő azúr színű víztömeg. Búvárkodtak nappal, és lámpákkal a kézben éjszaka is, nyugodt körülmények közt és áramlásoktól sodródva. 
Hogy ez miért jutott eszembe? Búvárkodó beszélgetőtársaim számára még ismeretlen volt a Vörös-tenger, először merültek ott és biztonsági okokból minden merülésnél volt velük egy helybéli tapasztalt társuk is. Olyan ember, aki ismerte a vizet, tudta, mi az érdekes és mi a veszélyes. Vezető, aki segítette őket, hogy az ismeretlentől ne féljenek, hanem élvezni tudják azt, amiért ott vannak. Valami ilyesféle tapasztalt útitárs kellene, amikor az álmainkba merülünk. Hogy értsük, mi zajlik körülöttünk, tudjuk, mit jelent az, amit átélünk ott belül.
Mert mit is csináljon a hívő ember az álmaival? Egyfelől olvassuk a Szentírásban, hogy Isten milyen sokszor szólt a régiekhez álmokon keresztül. Jó nekik… Másfelől elárasztanak minket rosszabbnál rosszabb álomfejtő ponyvákkal, jósnők és más kuruzslók tippelnek jövőt éjjeli történeteinkből. Ebből viszont nem kérünk! Marad hát a strucc-stratégia, miközben érezzük, hogy több van itt elrejtve. Arról nem is beszélve, hogy a lélektan már régóta kutatja, mennyi mindent adhat egy helyesen értett álom. 
Gyökössy Endre tapasztalt vezető szeretne lenni „Isten elfelejtett nyelve, az álom” című könyvecskéjével, kalauz az álommélységben. A neves lelkész-pszichológus maga is az egyik legnagyobb álomszakértő tanítványa volt, C. G. Jungé. Gyökössy többek közt Jung felfedezéseit, gondolatait ülteti át, hozza közel hozzánk. Érthetővé és elérhetővé teszi számunkra, akik lelkünk felszín alatti részét is jobban akarjuk érteni. 
Hogy mit tudhatunk meg a könyvből? Többek közt azt, hogy álmaink a tudattalanunk mélységből felbukkanó ősi képek, a céljuk legtöbbször lelki egyensúlyunk fenntartása. Mindez a legősibb nyelven történik, képek segítségével, álmaink egyben lelkünk belső példázatai félelmeinkről, titkainkról, élményeinkről, bensőnkben elásott múltdarabkákról. Üzeneteket kapunk a mélyből, de egyáltalán nem egyszerű életünk tudatos terén megfejteni a tudattalanból érkező képeket, szimbólumokat. Gyökössy Endre ebben szeretne kiindulási pontot nyújtani, így azt teszi ebben a könyvében is, amihez annyira ért: nem egyszerűen megkereszteli a lélektant, hanem segíteni akar, a pszichológiából egyre jobban megértett embert akarja közelebb vinni a Jézuson át megértett Istenhez. Így ismerkedhetünk álmaink segítségével a „sötét felebaráttal”, azaz a jungi árnyékszemélyiséggel, bonthatjuk ki eltemetett dolgainkat a gyógyulásunk érdekében, szállhatunk szembe félelmeinkkel, döbbenhetünk rá a különösen erős „nagy álmaink” jelentőségére. Álmaink, azaz tudattalanunk üzeneteire figyelve gyógyulhatunk, gyógyíthatjuk kapcsolatainkat. Mindez nem misztika, nem kuruzslás, hanem valami, amit nem jól használunk saját magunkból. Aztán álmaink segítségével még jobban megismerve magunkat egyszersmind Istennel való kapcsolatunk is egyre szorosabb lesz. A könyv tele van életből vett példákkal, az írótól megszokott módon „Ádámok és Évák” élik elénk mindazt, ami az írás témája úgy, hogy előkerülnek a Biblia legfontosabb álommal kapcsolatos történetei. (A könyvben található fejezetek eredetileg gyülekezetben elhangzott előadások voltak, később rendezték őket úgy, hogy kötetben is megjelenhessenek. Az előadások életszerűsége és dinamikája a könyvben is tetten érhető.)
Hibája a könyvnek, hogy olyan, mint egy jó ismeretterjesztő dokumentumfilm. Bemutat valamit, bevezet valahová, felkelti az érdeklődésünket, és amikor többet akarunk tudni, vége is van, és marad a hiány. Az erénye ugyanez, olyan, mint egy jó ismeretterjesztő film, amely továbbindít minket, kutatni, keresni többet arról, amit láttunk. Amikor befejezzük ezt a kötetet, a legjobb, ha ezt tesszük, tovább olvasunk, a könyvből nyert alapismeretek után könnyebben fog menni. Gyökössy úgy mutatja be álmot, hogy az Isten általunk elfelejtett nyelve. Könyve nem olcsó álmoskönyv, nem szemfényvesztés, figyelmeztet, hogy amit leír, nem elég, az álmokkal foglalkozni méltó módon kell, avatott szakember segítségével.
Gyökössy ezzel a könyvével is segíteni akart. Bátorságot ad a keresztyéneknek, hogy nem bűn álmodni, nem lényegtelen, fontos, tanulnunk kell, érdemes figyelni. Ismét búvár barátaim jutnak eszembe. Azért mentek a Vörös-tengerre, hogy cápát lássanak. Kérdeztem, hogy nem féltek-e. Egyértelmű volt a válasz: nem. A tengerben az ember vendég, nincs veszélyben, amíg nem bánt semmit, nem viselkedik fenyegetően, nem veszíti el a fejét félelmében. Az álomtengerben tudatos valónk vendég, de nem kell félnünk a tudattalanból felbukkanó történetektől, képektől. Ismerkedni kell velük, tanulni kell őket, hiszen rólunk szólnak, belőlünk fakadnak. Minden álmom én magam vagyok. Akár tetszik, akár nem.

Bella Péter

 

 

 Túlhajszolt önmegváltás – vesszőfutás álmatlanul álmok nyomában

Amikor reggel hatkor csörgött az ébresztőóra, Adél haragosan megragadta, s a sarokba hajította. „Most, talán most szenderedtem volna el végre” – sziszegte kimerülten, s hatalmas erőfeszítések árán két lábra állt, s kitámolygott a fürdőszobába. Pár perc múlva már a dupla-dupla eszpresszójának illata áradt szét az egész lakásban, s Adélban az elszántság ismét gyökeret vert: „Ezt a napot is túl fogom élni!” 
Adél már régóta túlél mindent. Hihetetlen, hogy mennyire képes mindennek megfelelni, amik hosszú évek alatt „kell-ként” felhalmozódtak az életében. Férje otthagyta őt egy másik nőért, s Adélnak ott maradt a ház – persze a havi 120 000-es törlesztéssel, ami két éve még csak 70 000 forint volt. Két flegma tinédzser lányát kemény kézzel irányította, s munkahelyén átlag kétévente egy fokkal előrébb lépett a ranglétrán. Már csak kevés fok volt felette. Közben levelezőn végzett egy újabb egyetemet, s hogy ne unatkozzon, még beteg anyja bevásárlásait is intézte, akinek hetente kétszer, hétfőn és pénteken végighallgatta panaszáradatát, melynek záróakkordja rendszerint az volt, hogy „te is egy szeméthez mentél hozzá!”
Adél már régóta alig tud aludni, s jó barátságba került az immár egyre hatástalanabbnak tűnő altatók legkülönbözőbb változataival.
Egy nap aztán betelt nála a pohár, s ennek köszönhetően ismerkedhettem meg vele, amikor eljött az Elengedés Házába Noszvajra. Határozottan köszönt nekem, s elmondta, hogy azért jött ide egy pár napra, hogy kipihenhesse magát, hogy ha hazamegy, akkor eleget tudjon mindannak tenni, aminek kell. Rögtön megkérdezte, hogy mi itt a napirend, mert minden szabad időt, amikor nincs program, ki akar használni, hogy tanuljon, s ügyeket intézzen. „A mobilinternet segítségével most az Elengedés Háza egyik földszinti szobája lesz az irodám” – mondta határozottan. Másnap karikás szemekkel jelent meg a délelőtti programon. Üres szemekkel bámult ki a fejéből, s meredt egykedvűen a semmibe. „Délután – közöltem vele – nem lesz szabad program, mivel mindannyian kirándulni megyünk”. Nem akart velünk jönni, mert neki „fontos dolgokat” kellett intéznie, s tanulnia is muszáj. Másnap reggel is ugyanazokkal a fásult szemekkel jött fel a beszélgetésre, s azt mondta: „haza akarok menni. Semmi értelme, hogy maradjak. Itt sem tudok aludni, s még a családomat is cserben hagyom”. 
Még öt napot maradt, s ezekben a napokban a laptopja s a mobiltelefonja az irodában volt jól elzárva tőle. Az első nap elvánszorgott velünk a csodaszép bükki erdőbe. A másodikban nagy nehezen beleengedte magát a 38 C fokos bogácsi termálmedencébe. A harmadik nap este kimerülésig együtt táncolt a csoport többi tagjával. A negyedik nap reggel frissen, fitten kelt, mivel végigaludta az éjszakát. Az ötödik nap hazaindulás előtt esett le neki a tantusz, s akkor döbbent rá, hogy egy hét után most először képes arra, hogy befogadjon, hogy odafigyeljen.
Adél, mint sok más ember korábban, mindent kézben akart tartani, mindent meg akart oldani, s ezért az elméje is állandóan működésben volt: 
gond-olkodott. Amikor a gondok hatalmasra nőttek, akkor a gond-olkodás is őrült tempóra váltott. Az önmegtartás, az „önmegváltás” illúziója elkapta őt is, mint oly sok embert. A Krisztus-kereszt lényegéből akkor értett meg valamit, amikor a végigtáncolt este után frissen ébredt. Amikor kész volt arra, hogy lemondjon aktuális problémái megoldásáról, s helyette odaadta magát a „hiábavaló” kirándulásnak, fürdőzésnek s táncnak. Amikor nem tett semmitazért, hogy megoldódjanak a problémái. 
Az alvás kicsiben olyan, akár a meghalás. A halálban is kicsúszik minden kontroll az ember kezéből. Talán ezért tűnik olyan félelmetesnek az ember számára. Az alváshoz bizalom kell, az a bizalom, mely megengedi a „gond-talanságot”, a gondolkozásról való lemondást. Miért? Azért, mert abban az állapotban hihetetlenül nagy erőt kapunk, mert az éjszaka, az álom felüdít, mert az esti „meghalás” a reggeli „feltámadás” hihetetlenül nagy erejével ajándékoz meg.
Adél tehát akkor érkezett igazán meg, amikor már indult hazafele. Most már azonban elkezdheti átültetni a felfedezetteket az élete mindennapjaiban is: a gyermekeivel, az anyjával, a munkájával, az ambícióival, s végső soron önmagával kapcsolatosan. Az irányváltás lehetősége immár valós esély számára. Emlékeztettem arra, amit már sokszor olvasott a Bibliájában: 
„aki meg akarja tartani…, az elveszti, s aki kész elveszteni, az megtartja….”

 

       Nagy László

Az álomfejtő

 2010.11.01. 17:42

 Egy blog, egy admin, sok ezer álom

Google testvéremtől tudakoltam, mit tud az álmok jelentéséről. Így találtam Lux Erik nevére, aki a blogján álomfejtést kínál. Kicsit aggódtam, hogy egy zavaros szemű, hosszú palástban járó varázslószerű jelenséghez lesz szerencsém. Ehhez képest egy konszolidált kinézetű, őszes, mosolygós úrral találtam magam egy asztalnál. Remek menü a forró csoki érdekes beszélgetéssel.

Erik álnéven végzi az álomértelmezést, csibészes mosollyal megjegyzi, hogy sok olyan ember is ír neki, akivel az életben is kapcsolatban van, mégsem tudják, hogy ő rejlik a név mögött. Civilben többdiplomás tanácsadó. Hogy hogyan lett Erik álomfejtő?

Érdekelni érdekelt, mint ezer más dolog. Egy szociálpszichológus jó barátom blogján sokat fecsegtünk és ott felmerült egy álom, amire én adtam egy értelmezést. Akkor megnyílott egy olyan örvény, ami - nem kedvem ellenére - elragadott." Még ezt megelőzően a  saját álmain kezdte a vizsgálódást. Először is leírta őket, hogy nyomon követhetőek legyenek, hozzáolvasott és kialakult egy spontán önanalízis. Ez így ment néhány száz álomig és jött a blog.. „Aztán, mint mindenütt, megjelentek az említett blogon a botránykeltők, magamutogatók, lévén a barátom politikus ez időben." Erik az ilyen blogolót csak militáns ostobának szokta hívni: „A kérdésnél sokkal fontosabb nekik, hogy valamiről igazat és elismert dolgot mondjanak, vadul és makacsul ragaszkodnak ahhoz, amit leírtak. Ezeket is eltávolítandó szórakozásból vulgárpszichologizáltam: Te ezt azért mondod, mert... Visszatükröztem.  Ennek kapcsán dobta fel valaki egy álmát. Amire kezdetben merő viccből és játékosságból válaszoltam, és ez nagyon bejött. Innen indult el a lavina." Erre az említett blogra egy szűk év alatt 2-300 álom érkezett, a felület viszont erre nem volt felkészülve, nagyon kusza lett és áttekinthetetlen. Ezért alakította ki Erik a saját blogját, amelyre elkezdtek ömleni az álmok. Ekkor, ahogy ő fogalmaz „önvédelemből" regisztrálttá kellett tenni az oldalt, mert már nem győzte. „Redukálódott az álmok száma és a látogatóké, de a lelkesedésem is, így ez most jó arány, ami működik."

Nem zsebből ad válaszokat, nincsenek kész előre gyártott feleletek. Több apró szünetre is megálltunk, mígnem hagytam, hogy teljesen szabadon kezelje a diktafon felvételgombját.

Gyakorlatilag kinevet akkor, amikor megkérdezem tőle, hogy ki vagy mi kommunikál velünk az álomban: „Ez a legnagyobb kérdés, amit fel tudott tenni. Megfordítanám egy kicsit, inkább kommunikációs lehetőséget kínálnak az álmaink, hogy mi kommunikáljunk. Ha az álom által és az álmon keresztül kommunikáció történik, az sokkal inkább az álmodótól indul ki, semmint az álmoktól jön. Ez az első megközelítésem. Az álomban elsősorban a saját személyiségstruktúránk mutatkozik meg, ráadásul annak egy olyan mélyebb rétege, amely egy érzelmi szerkezeten alapul. Tehát valahol a tudatos énünk és a tudattalan énünk magyarul az érzelmeink és a verbalitás határvidéke jelentkezik az álmokban. Amelyekben az érzelmek struktúrát sokkal - és szó szerint - láthatóbban– hiszen képek az álmok – és éppen ezért sokkal megragadhatóbban van jelen, mint egyébként a nem álom állapotokban. Adódik egy kép az álmunkban, amelyben sokkal karakteresebb az érzelmi felépítésünk, mint azt gondoljuk. Ezért az erről való gondolkodás minimum egy saját magunkkal való kommunikáció kezdete lehet.”

Az álomtevékenység vizsgálata ezek szerint mellőzött összetevője lehet az önismeretnek. Mellőzött azért, mert aki nem beteg, vagy egyéb okokból nem jár pszichológushoz, nem különösebben foglalkozik az álmaival.

Nagyon visszafogottan válaszol akkor, amikor arról kérdezem, hogy vannak-e tipikus képek, sűrűn megjelenő momentumok az álmokban, amelyeknek könnyebb a megfejtése. Szerinte ugyanis (az álmoskönyvekkel ellentétben) nem elsődleges az álomban látott képanyag, tehát a tárgyak, helyek szerepe. Sokkal fontosabb a történet, a sztori. „Azért attól még nem kényszerültem eltérni, hogy a víz vagy a ház önkép, a léleknek az önképe. Ennyit talán ki lehet jelenteni, de hogy mi történik a házzal... Hogy belefullad valaki a tóba, vagy kellemesen csónakázik rajta... ennek sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítok, mint annak, hogy ő a lelkével szemben áll. Mert a tó, a tenger vagy az, vagy nem az, de ami történik, az elég jellemző."

De az önismereten kívül mit lehet várni az álomértelmezéstől? „Először is nem ígérek semmit azoknak, akik küldenek álmot, csak hogy addig beszélgetünk, amíg ez kölcsönösen szórakoztató. Erre alkottam is egy kifejezést: ezeket termékeny beszélgetéseknek hívom, tehát mindketten kapunk belőle valamit. Szabad emberek addig adnak, amíg jónak látják, addig kapnak, amíg jónak látják elfogadni."  Tehát nem kínál sem terápiát, sem varázsütést, amelyre megoldódnának az életproblémák. Mégis sokan jutnak el olyan felismerésekre, amelyek után kicsit másként csinálják a dolgokat. „Az álomban talán feltárul valamiféle igazság, annak az elmondása leírása nagyon erős interpretáció. Az álomértelmező abban segíthet, hogy ezt az interpretációt intuíció, empátia alapján megpróbálja közelíteni ahhoz az igazsághoz, amit kifejez a leíró.” 

Az álmokkal való foglalatoskodás oly módon kapcsolódik a pszichológiához, hogy Freud és Jung munkásságáva együtt a huszadik század elején támad fel.Ebből következik, hogy az álmok értelmezése is beteg emberek álmai és ennek megfelelően terápiás szempontok alapján alakult ki. Ezért ennek nem betegekre való alkalmazása rendkívül stigmatizáló. „Ezért is hangsúlyozom, hogy termékeny beszélgetésekről van szó. A beszélgetések nem azt célozzák, hogy azt az álmot tökéletes értelmezéssel lássák el, még kevésbé látják el azt a célt, hogy én helyettük megoldani véljem és rábeszéljem, hogyan oldják meg az életproblémáikat. Mert nem betegekkel foglalkozom és nem az a acélom, hogy gyógyítsam őket, hanem felnőtt, épeszű, saját életük iránt érdeklődő emberekkel a saját életükről beszélgetek. Úgy, ahogy most önnel is beszélgetek. Ehhez használjuk az álmaikat, amelyek, mondjuk úgy, hogy a beszélgetések kiindulópontjai. Saját szempontomból abszolút önző cél vezet: saját önismeretem és saját tudásom gyarapítása. Ha valaminek, akkor inkább a filozófia részének érzem az álmokat.”

Erik kalandos utat járt be a lelkében , amíg tisztázta a hit-kérdést:
Hívőnek neveltek, aztán kitértem, és most visszaaraszolóban vagyok. Általános iskolás koromban nagyon érdekelt a biológia. Kezembe került Darwin, elolvastam. A lelkészünk eljött, hogy miért maradtam el. Mondtam neki, hogy azért, mert amit tanított, annak fele sem igaz, itt az igazság: Darwin. Nagyon jó lélek volt, de nem túl erős intellektus, aki teátrálisan Isten segítségét és áldását kérte rám. Én egy zűrzavaros mese helyett egy sokkal valóságosabb dolgot véltem látni. Mesén az akkor, azon a szinten nekem elmagyarázott teremtéstörténetet értem. Amikor a felismerésemet szóvá tettem, akkor a mesélőnek semmi érdemi érve, reakciója nem volt, hanem csak annyit mondott, hogy egyszer majd rájövök. Valóban rájöttem, de néhány évet megspórolhatott volna az életemből, ha egy kicsit fürgébb az esze."

Erik elgondolkodtat a mulasztásainkkal kapcsolatban. Valóban megspórolhattuk volna neki azt a pár évet... De ha már ez így történt, irtóra érdekelt, hogyan talált vissza Istenhez. Két útról beszél, az egyik talán könnyebben megközelíthető: ezek az ő barátai és mesterei, akik sokat alakítottak egykor sarkos ateista világnézetén. „Aztán beütött egy magánéleti válságkorszak, amikor nagyon kétségbeesetten kínomban imádkoztam. De tényleg, csak hogy ne kínlódjak, szinte ráolvasásszerűen. A miatyánkot kezdtem el mondani, és elkezdtem megdöbbenni, hogy ebben mi minden van benne. Ez volt az a pont, ahol én ezt komolyan is vettem, és elmúlt a szkepticizmusom."

Véleménye szerint az álmok értelmezése és a hit megfér egymás mellett.
„Semmiféle konfliktust nem okoz. Nem hiszem, hogy pont a teremtés rendjéből pont a képmására teremtettnek pont az álomtevékenysége lenne az, amelynek nincsen helye a teremtés rendjében." Ha viszont ez nem holmi kuruzslás, és nem összeegyeztethetetlen a hittel, akkor vajon belefér az, hogy Isten kommunikáljon velünk az álmokban?

„Akár beleférhetne. Két ok miatt ennek latolgatását azonban nagy distanciával kerülöm. Az egyik oka ennek, hogy az embereknél azt tapasztaltam, hogy Istennel hajlamosak legitimálni a saját vágyálmaikat. Isten így akarja, van, semmi más nem érdekel, és a militáns ostobától csak az különbözteti meg ezeket az embereket, de ez jelentős különbség, ám csak mennyiségi, hogy sokkal összeszedettebben, sokkal jobban körülhatárolható területen értelmes dolgokat mondanak, viszont saját teológiájuk, dogmatikájuk határán kívül leblokkolnak. Nem is érdekli őket. Ők a hitnek ezzel az általuk vélt axiómarendszerével remekül működnek. Nincs szükségük segítségre, önálló lények, csak nem nagyon dialógusképesek. Azért gyanúsak ezek számomra egy kicsit – pusztán teológiailag –, mert azt gondolom, hogy az embert annál jóval bonyolultabb, érzékenyebb lénynek teremtette az ő teremtője, mint amilyenként ezek megnyilvánulnak a saját hitük keretén belül. Számomra egy kicsit redukált ember. 
A másik ok, hogy az álmokban rengeteg közös motívum van. Ezek a motívumok Jung szerint is a mítoszoknak a legmeghatározóbb anyagát teszik ki. Eléggé sztenderd dolgok nyilvánulnak meg az álmokban, ezeknek a strukturális okáról Jung elég sok bölcs dolgot mondott. Jung a személyiségszerkezetről adott leírását azzal zárja, hogy „ezek a rétegek így vannak egymáson, és lehet, hogy ezek legmélyén képmásiságunk van, De erről nem tudok semmit.” Ha ő nem mondott semmit, akkor én sem hiszem, hogy tudnék. Most még biztosan nem.”

Gondolkodva bújunk vissza a forró csokiba. Jó, hogy nincs mindenre válaszunk. Mert akkor miről beszélgetnénk?

 Pete Violetta

 

Lux Erik álomfejtő blogja egy hétig nyitva áll magazinunk olvasói előtt.
Ha olvasnál erről bővebben, vagy álmot is megosztanál, erre most lehetőséged van:
http://luxerik.alomfejto.hu

 

Artificial reality

 2010.11.01. 15:14

 - hazatérünk a virtuális valóságba? 

A 21. század egyik nagy teológiai kihívása a számban, minőségben és jelentőségben is óriásivá növekvő mesterséges, virtuális valóságok létrejötte. (Mátrix trilógia, Harry Potter sorozat, Avatar, Inception, World of Warcraft stb.) Minden korban és kultúrában megjelenik az alternatív/párhuzamos valóságok témája (mesék, főleg az Égigérő paszuly és hasonlók; Dante és Milton művei; L. Carroll Alce-történetei; Gulliver utazásai; Huxley: Szép új világ; stb.), de még soha nem hatották át ennyire és ilyen elevenen az emberi élet minden területét. Szerintem a posztmodern emberben már eleve megvan az a gondolkodási minta, amely fogékonnyá teszi a mindennapokat meghatározó filmes, számítógépes, internetes alternatív valóságokra, ezekben nem egyszerűen otthonosan mozog, hanem otthonra talál bennük.



Előre is elnézést, de amikor a posztmodern világunkban virágzó mesterséges valóságok sikerének alapjait szedem össze, először kicsit tudományos leszek, de aztán remélem, könnyen felismerjük a saját életünkben, környezetünkben is ezeket a tüneteket. Hogy ezek diadalát és létjogosultságát megértsük, látnunk kell, hogy mit jelent a posztmodern paradigmaváltás. Én feltételezem, hogy már megvolt, vagy éppen zajlik, mindenesetre a jelenkor ifjúsága már egy posztmodern világ szülötte. A modernizmus tekintélyelvű, paranoiás céltudatossága helyett egy tisztán mellérendelő, skizofrén, játékos emberiség kezdi megtölteni a jelen szellemi játszóterét. Ha megnézünk párat Hassan híres modern-posztmodern fogalompárjaiból könnyebb megérteni a különbséget. Igyekeztem azokat kiválasztani, amelyek jól megérthetőek még a saját egyházi viszonyaink közt is. (Hassan, Ihab: The Postmodern Turn: Essays in Postmodern Theory and Culture. Ohio State University Press, 1987. Toward a Concept of Postmodernism c. esszé. 15. o.)


A végére írt páros önmagában is értelmezi a mesterséges alternatív valóságok jelenkori sikerét. A modernizmusra jellemző paranoia-üldözési mánia, egyfajta konstans szorongás, „félelem és rettegés” ahol a beteg minden tekintetben a biztonságát félti, az életét (létbizonytalanság), a státuszát (hiteltelenség, nevetségessé válás), a hatalmát (politikai hisztéria). Itt, Közép-Kelet Európában – tulajdonképpen mind a mai napig – értjük, éljük, jól ismerjük a 20. század modernizmusában virágba boruló paranoiát mint a társadalom, az állam és az egyház teljes szerkezetét és mindennapjait alapvetően meghatározó elvet. 
A másik oldalon a skizofrénia, a tudathasadás, azon túl, hogy korunk legnépszerűbb neurotikus betegsége, ennél sokkal többet elmond a posztmodern emberről. A tudathasadás konkrétan a párhuzamosan több valóságban élés állapota. A skizofrén jól körülhatárolható hasadt személyiségei mind a saját valóságukat élik meg időről időre. A klasszikus álom/valóság paradigma (Szabó Lőrinc: Dsuang Dszi álma) a skizofréniában természetessé válik, egyenértékű valóságokat hoz létre, a posztmodern ember számára pedig ez a természetes állapot, saját magát, sőt az otthonát, a megváltását megannyi valóság bármelyikében megtalálhatja (remek példa James Cameron Avatar című megaköltségvetésű mozieposza), amely valóságok közt akadályok nélkül vándorolhat tetszése szerint.
Láthatjuk tehát, hogy posztmodern esetében olyan koncepcióról van szó, amely szakít a tekintélyelvű, hierarchikus, alárendelő rendszerekkel, amelyek csak elválasztanak/kiválasztanak és megbélyegeznek mindent és mindenkit; helyette egy kizárólag mellérendelő, kombináló, kölcsönösen résztvevő, játékos anarchiát jelenít meg, amely tele van tökéletesen egyenértékű, egymás mellett létező igazságokkal, valóságokkal. Míg a 20. század paranoiás félelme, politikai hisztériája (Bibó) gondoskodott a világ- és hidegháborúkról, addig a 21. század (20. század utolsó negyede is) zavarodott, kaotikus emberisége a maga skizofrén, széthullott tudatával szabadon és minden céltudatosság nélkül vándorol sajátos és mesterségesen legyártott virtuális valóságok multiverzumában.
Sok irányba el lehet innen indulni. Lehet szapulni ezt az ördögi korszellemet, hibáztatni a fogyasztói igényeket meglovagoló, profitéhes virtuális valósággyárakat (film/szoftver), lehet szidalmazni vagy éppen lesajnálni ezekben a mesterséges valóságokban tévelygő fiatalokat. De talán legalább a kérdésfeltevés szintjéig el lehetne kezdeni megfogalmazni a multiverzumban is érvényes hitvallásunkat…
Egy posztmodern teológiának nagy kihívása lehet például a kereszténység közel-keleti ősvallásoktól (Egyiptom, Perzsia stb.) örökölt, szándékosan importált dualista világképnek dekonstrukciója, a kereszténység kétezer évét alapvetően meghatározó immanens-transzcendens kettősség lebontása. Óriási távlatok lehetőségét látom egy posztmodern alternatívában, ahol egy multireális, sokvalóságú világkép megnyithatja ezeket a távlatokat. Szeretném hinni, hogy a jelenkor hitvilága számára végre van létjogosultsága egy olyan szemléletmódnak, amely sokszoros/végtelen számú párhuzamos valóság létezésére épít, ahol abszolút valóság helyett az aktuálisról beszélhetünk, egyfajta életközeli (létközeli) teológiáról (Sölle, Moltmann, Griffin), ahol dogmák, a hagyomány tekintélye és a felsőbbség beavatottsága helyett pillanatnyi, egészen személyes találkozásokban valósulhat meg az Istennel való közösség teljessége.

Novotny Dániel

 

 

 

Korán égetés, késő bánat?

 2010.10.21. 15:05

Mért legyek én szélsőséges? Kiterítenek úgyis!
Mért ne legyek szálsőséges? Kiterítenek úgyis.

"El fogjuk égetni a Koránt, mert úgy hisszük, itt az ideje, hogy a keresztények, az egyházak, a politikusok felálljanak, és azt mondják: nem, az iszlám és a saríja (iszlám törvénykezés) nem kívánatos az Egyesült Államokban".

"Miért nem küldhetjük sosem azt az erőteljes üzenetet a muzulmán radikálisoknak, hogy Amerika nem tűri el a fenyegetéseiket? Jézus hajdan arra tanított bennünket, hogy a diplomáciának és a haragnak is megvan az ideje" - hangoztatta nyilatkozatában Jones tiszteletes.


Terry Jones nevét megismerte a világ egy-két óra alatt. Az egyik fele mint újabb ellenséget, a másik fele mint amerikai lelkészt, aki Koránt akar égetni szeptember 11-én. Bár az elnök meg az FBI lebeszélték róla, mégis vérszemet kaptak mások Jones tiszteletes meg nem történt, de kilátásba helyezett égetésétől. És szeptember 11-én Koránok égtek több helyen Amerikában, a Fehér Ház előtt pedig lapokat téptek ki az iszlám világ legszentebb könyvéből. 
Eközben a világ másik felén kitört zavargásokban több, mint tizen meghaltak, amolyan pillangó-effektus szerűen. A jobb érzésű amerikaiakban pedig talán felsejlett a kérdés: What would Jesus do?

Nagy kérdés, hogy lehet-e szélsőségre szélsőséggel válaszolni? Terrorra amolyan szellemi, jelképes terrorral reagálni? Lehet-e kardot ragadni, ha tudjuk, nagy az esélyünk kard által veszni? Mégis meg kell ezt kérdezni, mert van egy határ, amit nem lehet túllépni senkinél sem. Szeptember 11. volt ez a határ az amerikaiaknál. Valami megroppant bennük, amit nagyon nehéz meggyógyítani, talán nem is lehet. Ez a seb fáj, sajog, és ha hozzáérnek, nagyon heves a reakció. Azonban mégis furcsa, hogy egy lelkész, Isten embere, nyíltan, ország-világ előtt kijelenti, Koránt akar égetni. És nem törődik a következményekkel. Persze, nem tette meg, lebeszélték, vagy inkább nyomatékosan kérték, ne tegye. De ezzel a lavinát már nem tudta megállítani. Létrehozta a keresztény világ első modern kori terroristáit, akik most még csak könyveket tépkedtek és égettek. 
Érthető a tiszteletes gondolata, tervezett tette. Valamit tenni kell. De lehet-e szélsőséggel válaszolni a szélsőségre? Lehet, de sok értelme nincs. Zengett a világsajtó, a muszlimok tüntettek, emberek haltak meg a tüntetéseken. Ez lett az eredmény. Nem a muszlim világ háttérbe szorítása, nem Amerika és a nyugati világ keményebb fellépése az iszlám országokkal szemben. Ártatlan és felhergelt emberek halála lett a következménye a hangzatos szavaknak.
De hallgatni sem lehet. Mert ha nem mondunk semmit, ha elnézzük az egészet, ha csak legyintünk szeptember 11-e után, akkor a „koránégetőknél” is szélsőségesebbek vagyunk. Mert ha nem mondunk semmit, akkor azzal azt mondjuk, mindegy, mi történik. Mindegy, mi nem tehetünk semmit. Lehet-e egy keresztyén ember tehetetlen? Kibújhat-e a felelősség alól? Vagy csak könnyebb hallgatni, mint vállalni a véleményt, ami sokaknak nem tetszik?
Elítélni sem lehet Jones tiszteletest. Mert az elítélés azt jelenti, hogy nem tartjuk jogosnak a haragját, a dühét, amit azért érez, mert megalázták az országot, ahol él, és a honfitársait kivégezték. Ha elítéljük, akkor semmiben sem különbözünk azoktól, akik „azokat a gépeket” vezették.
És mindenki érzéseit, tetteit elfogadni sem lehet. Mert nem lehet igazat adni egyszerre a muszlim terroristáknak és az elvakult keresztyéneknek sem. Így leszünk végtelenül szélsőségesen értéksemlegesek. 
Mit tenne Jézus? Talán leülne velük beszélgetni. Együtt imádkozni. Kenyeret megáldani és megtörni. Keresztyén és muszlim módon. Közösséget vállalva mindkét féllel. Mert neki mindenki fontos. És ezért képes elmenni a legvégsőkig. Akár szélsőségesen is.

 

Szakács Gergely

A radikalitás megbetegítő, a középmezőny szürke és unalmas... de hogy néz ez ki Isten szempontjából?
Létezik spirituális szélsőség?

Amikor ezt a szót halljuk, „szélsőség", általában negatív asszociációink támadnak. Számos olyan terület van az emberi kultúrában, ahol a szélsőség egyértelműen rossz. A huszadik század minden kétséget kizáróan bebizonyította például, hogy a politikában a szélsőség (szélsőjobboldaliság és szélsőbaloldaliság, fasizmus és kommunizmus) rossz és pusztító. Ami az intellektust illeti, nem igaz-e, hogy a mélyre ásó gondolkodó inkább a kiegyensúlyozottságra törekszik, kerülve az egyoldalúságokat? Torz látáshoz vezet például a teológiában, ha valaki túlhangsúlyozza az ember bűnösségét és alábecsüli teremtettségéből következő értékét, vagy a filozófiában, ha valaki szélsőségesen idealista és azt állítja, hogy nincs objektív valóság, hisz a valóságot egy az egyben az emberi elme hozza létre, vagy éppen ellenkezőleg, ahhoz ragaszkodik, hogy a valóság tökéletesen objektív, és a megismerését nem befolyásolja az emberi elme működése. Nem segíti a közelkerülést egy irodalmi műhöz, ha szélsőségesen ragaszkodunk ahhoz, hogy az adott művet a szerző személyéből kiindulva érthetjük meg a legmélyebben, de az sem, ha a szerzőt mint tényezőt teljes mértékben kizárjuk a kutatásból. Most csak néhány általam valamennyire ismert területről hoztam példákat, de bizonyára így van ez a gazdaságtanban, a szociológiában és minden más humán tudományban is.

Úgy tűnik, hogy a fenti esetekben a szélsőség leginkább egyoldalúságból fakad. Aki szélsőségesen gondolkodik, ezt azért teheti, mert rengeteg szempontot egyszerűen nem ismer, figyelmen kívül hagy, vagy ha elvileg ismeri is, elfojtja. Érdekes ezen a ponton megjegyezni, hogy a jungi lélektan szerint például az emberi psziché is folyamatosan egyensúlyi helyzetre, integrációra törekszik, de ezt általában sok küzdelem és szenvedés árán lehet csak megszerezni. Az emberben annyi ellentétes és ellentmondásos erő működik egyszerre, hogy „kényelmesebb" és egy darabig kevesebb energiát emészt fel, ha csak azegyiknek enged és a többit elfojtja. És hát az elme és a lélek működése, s így az intellektuális és a pszichológiai éretlenség összefügg: amint az intellektuálisan éretlen ember leegyszerűsíti a dolgokat és elindul egyetlen csapáson, figyelmen kívül hagyva minden egyéb szempontot, úgy a pszichológiailag éretlen ember a tudattalanjába szorítja a lelkének azokat az oldalait, amelyekkel nem tud mit kezdeni. Ezért mondja Jung, hogy sok álom kompenzáló jellegű: a tudattalan próbálja kiegyenlíti a tudatunk egyoldalúságait. Egyetlen példával: ha egy hívő kegyessége például túlságos mértékben a felettes énjéből táplálkozik, „izzadságszagú", elszántan törekszik a szentségre és szentségtelen gondolatait, „árnyékát" kirekeszti a tudatából, az számíthat arra, hogy a sötét oldala meg fog jelenni álmaiban.

És talán arról sem kellene elfeledkeznünk éppen manapság, amikor Magyarországon a konzervatív hangok aggódva követelik a nemi szerepek világos szétválasztását, hogy az eltúlzott „férfiasság" és „nőiesség" lélektani szempontból úgyszintén szélsőség, különösen ha ebben az egyoldalúságban valaki az élet második szakaszában is kitart. A férfi pszichológiai érettségének például fontos része lenne, ha felnőttként megtanulna kapcsolatba lépni lelkének „női felével", ki tudná fejezni az érzéseit, le tudna lassulni, melegszívű apává, férjjé tudna válni, ahelyett, hogy tovább pörögne a macsó teljesítményhajhászás mókuskerekében egészen a szívinfarktusig. Ugyanígy a nőnek sem jó, ha egész életében babaházlakó marad, nem tud önállóan dönteni, fellépni a saját érdekében és így tovább. És persze az sem jó, ha mindezekben átesnek a ló túlsó oldalára.

Mindezidáig olyan szélsőségekről esett szó, amelyek ilyen vagy olyan értelemben pusztító, betegítő szélsőségek, és azt mondtuk, hogy mind a gondolkodásban, mind a pszichés állapot tekintetében kiegyensúlyozottságra, egész-ségre kell törekednünk, és a szélsőség egyben egyoldalúság, beszűkültség is. A kiegyensúlyozottság ugyanakkor nem lehet egyenlő a középszerűséggel és az unalommal. Ha egy feleség nagyon jól főz, családtagjai nem fogják mértékletességre inteni, mondván, te szélsőségesen jól főzöl, ez már betegesen, egyoldalúan finom. A kiválóságot semmiképp nem nevezhetjük szélsőségnek, még akkor sem, ha magával hozhat bizonyos egyoldalúságokat.

Ugyanakkor az is igaz, hogy minél tehetségesebb valaki, minél kiemelkedőbb, gyakran annál sérülékenyebb lelkileg, és tehetségének kibontakoztatása érdekében bizonyos egyoldalúságokat kell vállalnia. Még összetettebb a kérdés a spiritualitás oldaláról szemlélve. Vajon szélsőséges, fanatikus volt Assisi Szent Ferenc, aki a leprásokat megölelte, megcsókolta? Szélsőséges volt Hóseás próféta, aki prostituáltat vett el feleségül, vagy Ezékiel, aki negyven napig feküdt az egyik oldalán? Szélsőséges volt a kommunista börtönben szenvedő erdélyi lelkész, Szilágyi Sándor, aki visszaemlékezéseinek a „Boldogságom története" címet adta? Merthogy úgy tűnik, létezik „prófétai szélsőség", amely adott esetben felül is írhatja a lélektani szempontot. A szentek és a próféták szélsőséges megnyilvánulásai a világban kialakult szélsőségek, a hűtlenség, a bűnök, az egyház eltunyulásának, részvétlenségének ellensúlyozására szolgálhatnak. Olyan világban élünk, amint Luther is mondta, ahol sok minden nem az, aminek látszik, és az igazság rejtőzködik. Ebben a világban a látó gyakran vak, és a vak az, aki igazán lát. A bölcs gyakran bolondnak bizonyul és a bolondról kiderül, hogy ő az igazán bölcs. Isten, aki transzcendens, aki túl van minden általunk felfoghatón, gyakran meglepetésszerűen, sokkolóan, felforgató mód mutatkozik meg. Itt léphet életbe a megkülönböztetés ajándéka: nem mindig egyértelmű azonnal, hogy öncélú fanatizmusról, szélsőségről, vagy isteni megnyilatkozásról van-e szó. Ami egy kicsi, szűk, gyáva világban fanatikus kockázatnak, sokkoló szélsőségnek tűnik, hosszú távon isteni iniciatívának, sokaknak áldást hozó bátor és engedelmes tettnek bizonyulhat.

Tóth Sára

A semmi ágán…

 2010.10.12. 14:56

József Attila
REMÉNYTELENÜL

Lassan, tünődve 
Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél. 
Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén. 
A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.

 

Érezted már, hogy összeomlott az életed? Vagy éppen most van omlóban? 
Vagy fog. Lehet szebben is írni: összecsaptak fejem felett a hullámok, tele lett a hócipőm, vagy csak egyszerűen szarul vagyok, beleestem a verembe, s ott kuksolok a mélyén. Képtelen vagyok kimászni. Nem csupán pillanatnyi érzésként annak fejében, hogy valami nem sikerült, nem úgy sikerült, ahogyan tervezted, hanem úgy rendesen, hogy minden, amit felépítettél eddig, az semmisnek látszik, minden, amiben hittél, eltűnt, és egyébként is totál csalódott vagy? Mint mikor egy épületet felrobbantanak, és nem marad a helyén semmi, csak egy kupac rom. Ilyenkor az ember nem a részletekre figyel, hanem az egészet tagadja, mindent, még azt is, ami egyébként van. Az esernyő alatt panaszkodom, hogy nem véd meg semmi az esőtől. Én ülök a semmi ágán.

Olyan valóban, mintha egy kés élén táncolnál, s egyszerre kellene figyelned arra, hogy el ne vágd a lábad, s arra is, hogy le ne ess valamelyik oldalon. Mindkét veszélyből nagy tragédia, véres jelenet lehet.

Amikor József Attila leírta e sorokat, talán nem gondolta, hogy szinte ikonná válnak, de legalábbis egzisztenciális szlogenné sorai. A semmi ágán ül szívem…
Szinte belénk hasít az üresség, a jeges űr, valami hideg, fémes érzés. Ilyen lehet az összeomlás utáni állapot. Mint mikor egy nagy rendezvényen összeomlik a számítógépes rendszer. Mindent jól megterveztek, mindent kitaláltak, mindennek megvan a helye, és elvileg működnie kellene, mégis összeomlik. Milyen káoszt tud okozni. Semmi nem működik. A hideg szív pedig még vacog is, méghozzá hangtalanul. A semmi ágán.

Egyáltalán: mi az a semmi? Mit kezdünk vele? Lehet erről írni?

Mi bajod van? Semmi. Bumm! S abban a pillanatban érezzük, hogy minden. Nem tudunk segíteni. Mert ha minden, akkor a semmivel állunk szemközt. Heidegger filozófiájának egyik alapfogalma a létezés mellett, vele szemben a semmi, amivel egész életünk során szembesülünk, mondhatni keressük. A létező egyetemességének előbb lennie kell, hogy mint ilyen egyáltalán áldozatul essék a tagadásnak, amelyben azután magának a semminek kellene megmutatkoznia. Nehéz elérni, mert nincs olyan, hogy semmi, mert mindig van valami. Ezért is tevődik fel a metafizika vagy a filozófia alapkérdéseként: miért van az, hogy van valami, miért nem az, hogy nincs semmi.

De hát azért vannak nem semmi dolgok életünkben. Ezeket időnként nem tudjuk pontosan körülhatárolni, ezért mondjuk némi súllyal, hogy: nem semmi. Nonnullus. Annál több, értékesebb, de hogy mi is? Pedig mindenre vannak szavaink. Nem valami. Nem semmi.

A semmi a teremtés kezdete előttre utal. A káoszban már van valami, ott már csak a rendet áhítjuk. De amikor a semmivel találkozunk, abban nincs semmi megfogható. Az üresség, a jeges űr.

Semmi.

Vagy meleg, vagy hideg. Mert a semmi lehet a jeges űr is, és lehet a sivatag, a végtelen homokmező. Ahova „végül” meg lehet érkezni. Amikor az Alföldön éltem, gyakran kérték a külföldi ismerőseim, mutassam meg nekik a híres magyar kuriózumot, a „pusztát”. Megálltunk bárhol az út mellett, s széles mozdulattal mutattam: ez a puszta. „De hát itt nincs semmi!” – ámuldoztak a vendégeim. Hát erről van szó: itt nincs semmi. (Pedig mennyi minden volt!)

Teljes üresség.

Bizonyos értelemben a puszta lét, helyesebben a pusztai lét. Mégis milyen érdekes, hogy Izrael alapélménye a pusztához, a sivataghoz kötődik, ahol mindenből kevesebb van, igazán semmi sincs, ott kapják meg mégis az eleget, a lényeget. Ott tanulják meg a megelégedést, a bizalmat, az elég betöltését. Ott tapasztalják meg Isten jelenlétét.

Semmi = ismeretlen?

Az eredmény semmis. Iratmegsemmisítés. Az egyik legcsúnyább német szó: Vernichtungslager. Megsemmisítő tábor. Valamit azért hoznak létre, hogy semmivé tegyen valakiket. Érző emberekből álló családot porrá és hamuvá. Semmivé tenni, ami van. Nyilván nem véletlenül írtam a középiskolai verseimet tartalmazó füzet elejére: „Semmi vagyok, de valaki akarok lenni.”

Semmi eredményét nem látom a munkámnak. Ez lehet azért, mert a munka jellege eleve sziszifuszi. De az is lehet, hogy a munkám gyümölcse nem azonnal látszik, s csak türelmetlenségem süt át mindenen. Az eredménytelenség mégis lever.

Semmi értelmét nem látom az életnek. Nem az egésznek úgy általában, hanem annyira elfárasztanak a napi dolgok, hogy szinte kín belefogni bármibe. Mintha ólmokat kötöznének rám, úgy fogok mindenhez. Még abban is ezt érzem, amit jó kedvvel szoktam csinálni.

Semmi remény. Esély sincs. Akkor már fel lehet adni mindent.

A semmi ágán ül szivem, 
kis teste hangtalan vacog, 
köréje gyűlnek szeliden 
s nézik, nézik a csillagok.

Milyen a semmivel szemben állni? És milyen a semmivel szembeállni?

Hogyan folytatódik a történet? Mi van az összeomlás után? Mi van akkor, ha szembesültünk a semmivel? Tényleg a semmiből megyünk a semmibe, ahogy Örkény „hőse”, a mindenkit pontosan útbaigazító portás életében egyszer megfogalmazza: „Mindnyájan a semmiből jövünk, és visszamegyünk a nagy büdös semmibe.” (Információ, Örkény egyperceseiből)

A négy sor elejét legalábbis sejtjük, megérezzük, idézgetjük is, de mi van a végével? Annyira kedves a kép: köréje gyűlnek és részvéttel nézik a csillagok. Mondhatni: idilli kép. Mégis mit néznek? A végtelen magányban a vergődést? A kihűlés folyamatát? Talán mindegyik csillag érti a helyzetet, mert maga is egy-egy érző szív volt? Akkor talán a semmivel szemben a részvét áll? Ez még egy esély? Isten esélye? Hiszen: „Isten szeretete nélkül az ember semmi.”(Ablonczy Dániel)

Ebben a helyzetben már csak a részvét ér valamit? Ha nem tudunk segíteni, akkor a részvét, a melléállás, a körégyűlés még számít? Még lesz kire felnézni? Kiálts rám, s fölkelek?

„De ha újra meggondolom,, reménykedni kezdek: 
Szeret az Úr, azért nincs még végünk, 
mert nem fogyott el irgalma.”
 
JerSir 3,21.22

Bölcsföldi András

Ki szórakozik kivel?

 2010.10.11. 14:53

 Botránkozások az istenkapcsolatunkban vica és versa

A helyszín: gyerektábor, probléma: az eső. 
A párbeszéd a következő:

Az ex barát: Beázott a sátram. Nem tudok hol aludni.
A barátnő: Jajj, nagyon sajnálom. Biztosan ki tudunk találni valami megoldást.
Az ex: Örülök, hogy ilyen optimista vagy, de a fiú sátrakban, és a házban sincs már több hely, a gyerekeket csak nem túrhatom ki a helyükről.
A barátnő: Ha így áll az ügy, akkor aludhatsz az én sátramban, de csöndbe, hogy a gyerekek ne vegyék észre a dolgot.
Az ex: Szórakozol velem?! …nagyon jó lenne.

A szituáció: egy telefonbeszélgetés, probléma: az együttalvás. A párbeszéd a következő:
A barát: Hogy telt a napod?
A barátnő: Jajj, képzeld, hatalmas vihar volt és beáztak a sátrak.
A barát: Az nem túl jó. A gyerekek azért rendben vannak, mindenki tud száraz helyen aludni?
A barátnő: Igen, valahogy megoldottuk. Csak hát…
A barát: Mi a baj? Valakinek nem jutott hely?
A barátnő: Az a helyzet hogy… Szóval az van, hogy az exem a mi sátrunkban alszik.
A barát: Szórakozol velem?!



Mennyire meglepő tud lenni, hogy mire képesek az emberek. Manapság úgy áll a dolog, hogy senki sem tudja, hogy hol vannak a határok, és ezért gyakran felmerül a kérdés: „Szórakozol velem?”
Elábrándoztam rajta, hogy a Biblia lapjaira is hányszor fel lehetett volna írni ezt a mondatot. És valószínűnek tartom, hogy az emberek és Isten szívében is felmerült ez a kérdés nem is egyszer. Gondoljunk csak a kezdetekre:

Kígyó: Nagyobb lehetsz, mint az Isten.
Éva: Szórakozol velem?

Kicsit később:
Isten: Ádám, hol vagy?
Ádám: Elrejtőztem, mert meztelen vagyok.
Isten: Szórakozol velem?

Még egy kicsit később:
Isten: Káin, miért gerjedtél haragra testvéred ellen?
Káin: Szórakozol velem?

Aztán ott van Ábrahám és az egyszülött fia:
Isten: Áldozd fel egyszülött fiad!
Ábrahám: Szórakozol velem?

Majd József álmai:
József: Nagyobb leszek nálatok, és anyámnál és apámnál is.
Testvérei: Szórakozol velünk?

Majd Mózes és a csipkebokor:
Mózes: Mit mondjak nekik ki vagy?
Isten: Vagyok, aki vagyok…
Mózes: Szórakozol velem?

Mózes felmegy a hegyre, hogy lehozza a Felséges törvényét, eközben a nép már el is készítette az aranyborjút. Mózes lejött a hegyről, és amint meglátta a földhöz vágta a táblákat, és csak ennyit kérdezett: „Szórakoztok velem?”

De szegény Sisera is pórul járt, csak már nem volt ideje megkérdezni, hogy
szórakozik-e vele Jáél, aki egyszerűen egy sátorcöveket vert a halántékába, miután a menekülő hadvezért a sátrába invitálta, hogy egyen és aludjon nála egy jót.

Nagyobb ugrással máris Jeremiásnál találjuk magunkat:
Isten: Mondd el a népemnek, hogy bűnben élnek és meg kell térniük!
Jeremiás: Uram, már mióta ezt teszem, és senki sem hallgat a szavamra, börtönbe zárnak és kigúnyolnak.
Isten: De te menj és hirdesd!
Jeremiás: Szórakozol velem?

Jónás is beült a tök alá, hogy nézze, hogyan pusztul el a nagy bűnös Ninive:
Isten: Ninive megmenekült és megtértek, és a tököt is lelohasztom Jónás feje fölül.
Jónás: Te szórakozol velem?


Ott van Dániel, aki feddhetetlen:
Dárius király: Ha muszáj, hát dobják az oroszlánok vermébe.
Dániel: Ki szórakozik velem?

Vagy Ámosz prófáta, akinek egy prostituáltat kellett elvennie:
Isten: Ezt a parázna asszonyt vedd el feleségül!
Ámosz: Szórakozol velem?

Aztán kicsit később felragyogott a csillag, és angyal jelent meg.
Gábriel: Mária! Szűzen fogantál Istentől, a méhedben hordod a világ megváltóját.
Mária: Te szórakozol velem?

Majd Jézus akárhányszor szól az Ő szenvedéséről mindig ez a válasz:
Péter: Te szórakozol velünk? Ez nem történhet meg.
És ugyanekkor a Zebedeus fiai azon tanakodnak, hogy ki a nagyobb:
Jézus: Szórakoztok velem?

A gecsemáné kertben:
Jézus: Péter te háromszor tagadsz meg engem.
Péter: Te szórakozol velem?

Pünkösdkor mindenki a saját nyelvén hallja Pétert és a többieket.
A tömeg: Ki szórakozik velünk?

Vagy a korinthusi „szentek” esete Pállal.
Korintusiak: Paráználkodunk, az Úrvacsorát nem tiszteljük, iszákosak vagyunk, de azért nagyon karizmatikusak.
Pál: Szórakoztok velem?

Emberek néznek az égre, és kérdezik Istent, Isten néz a földre, és kérdezi az
ember: „Szórakozol velem?” Életünk minden percében lejátszódik ez a folyamat a színfalak mögött a szívekben, és mi oly gyakran tudomást sem veszünk róla, hogy döntés előtt állunk.
Talán Isten nekünk szegezte a kérdést, talán a mi cselekedetünk már a válasz, hogy valójában merre is tart a mi szórakozásunk, amit életnek nevezünk. Néha Isten sátorában jó, néha egy ex-istenében. Néha észre sem vesszük, hogy melyikben is vagyunk. De általában csak közönyösen, a felelősség alól kibújva elhallgatjuk, hogy kétségtelenül valaki szórakozik valakivel.

Egyszer Jézus a jobb és a bal keze felől állítja az embereket. 
És lesznek, akik azt fogják kérdezni: „Isten, te szórakozol velünk?” 
Pedig ők voltak, akik nem hallották meg a kérdést egész életükben Istentől: „Meddig szórakozol még?”

Horváth Dániel